The secrets that I never should’ve known are running through my veins into my soul
Csak egy apró bólintással jeleztem, hogy értékelem szavait, de többet nem kívántam hozzátenni. Még mindig fájdalmas volt visszaemlékeznem arra, hogy képtelen voltam szeretteimet megvédeni. Bellet is a szemünk láttára ölte meg az az elszabadult guardian, és Raz is ott voltam előttem, amikor a mutáns végzett vele, mégse tudtam tenni ellene. Soha többé nem akartam átesni ezen a fájdalmon, bár az irónia az egészben, hogy igazából már nem is tudtam – mindenkit elveszítettem magam körül, aki igazán fontos volt. Persze ott volt Sedrick, és komolyan törődtem vele, ám lassan kezdtem úgy érezni, talán jobb is, ha nem hozom helyre a kapcsolatunkat. Vagy Lia, legjobb barátnőm – ők voltak olyan személyek, akiknek elvesztését már tényleg nem éltem volna túl, azonban tisztában voltam azzal, hogy ha véghez akarom vinni tervemet, ők is veszélyben lesznek. Nem hagyhattam, hogy baj érje őket miattam – talán jobb is lenne, ha még jobban megutáltatnám magamat velük. Már tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a képességeim semmire sem elegek, hogy képtelen lennék megvédeni őket. - Na igen, ezt én is meg tudom érteni – nevettem fel, ezzel véget szakítva borús gondolataimnak, hiszen a mai este pont nem sajnáltatni szerettem volna magamat, vagy a múlton rágódni, hanem felejteni, vagy ahogy Leighton mondta, tompítani az agyamat. – Olykor azért elgondolkodtam én is, mennyivel egyszerűbb lenne csak alkoholba menekülni, és soha többé nem nézni szembe a tényekkel, de valamilyen szinten ezt a gyávák útjának gondolom. Legalábbis addig ez volt a szilárd meggyőződésem, amíg nem tapasztaltam meg azt a fajta veszteséget és fájdalmat, ami képes lenne odáig süllyeszteni – rántottam egyet a vállamon, majd kiittam a poharam tartalmát, és rendeltem még egy kört. Meglepetten vontam fel a szemöldököm, amikor azt felelte a doki, hogy nincs ideje, ezért nem randevúzik senkivel. Mindig is azt hittem, hogy csak úgy döglenek érte a csajok, mert hát, elég volt csak ránézni. Nemcsak a külseje volt kifogástalan, de a modora is. Humoros volt, egyáltalán nem tolakodó, kedves és figyelmes. Bár lehet tényleg csak nem volt ideje arra, hogy a nőkkel foglalkozzon. Egyértelműen kinéztem belőle, hogy az a típus legyen, aki a munkájának szenteli az életét. - Ezt nehezen hiszem el, doktor úr, egészen biztos van valaki kiszemeltje – löktem oldalba játékosan, de persze egyáltalán nem terveztem a magánéletében kutakodni, csupán viccelődtem vele. – De ha valóban így van, az emberek még a végén azt fogják hinni, éppen a tisztességességétől fosztom meg Önt – nevettem fel, ahogy elképzeltem azt az újság címfeliratot, miszerint Caia Rockwell megrontotta Leighton doktor úrat. Tény, ilyen soha nem került volna be az újságba, bár a tartalmát illetően… Mielőtt a fantáziám tovább szárnyalt volna, inkább beleittam az újonnan kihozott italomba. Lehet kezdett már kicsit a fejembe szállni, hogy ilyen gondolataim támadtak. - Remélem, igaza van, doki – sóhajtottam fel. – Egy ember van, akinél tényleg jóvá kell tennem a viselkedésemet, mert egyáltalán nem érdemelte meg azt, ahogy beszéltem vele. Aztán meg, nos, lesz, ahogy lesz – rántottam egyet a vállamon ismét, de még épp időben fogtam vissza a nyelvemet, mert majdnem elkezdtem kikotyogni dolgokat a kapcsán, amit tenni készülök. Leighton doktor úrat semmiképp sem szerettem volna belekeverni ebbe az egészbe. Kérdésemre a válaszát figyelmesen hallgattam, és nagyra értékeltem, hogy saját tapasztalatait megosztotta velem, még ha kicsit tolakodó is voltam. Kerestem a módját annak, hogy hogyan legyek képes ismét a saját szemembe nézni, de Leighton szavaiból levéve, nem fog egy könnyen vagy egy hamar megtörténni. Bár ezt magamtól is sejtettem, de azért reménykedtem, hátha… Ahogy kimondta a betege nevét, egyből a szívembe hasított a fájdalom, kishúgom arca jelenve meg lelki szemeim előtt. Mindig meglepődtem azon, a sors mily kegyetlen játékot szeretett játszani velem, bár nem értettem, hogy miért pont engem szemelt ki áldozatául, s hogy miért kínoz még mindig, újra és újra. - Nagyon sajnálom a betegét, doktor – tettem kezemet a vállára enyhe biztatásként, hiszen tudtam, hogy ő mindent megtett, ami tőle tellett, vannak esetek azonban, amikor bármennyire is próbálkozol, nem tudod elkerülni az elkerülhetetlent. – Biztos vagyok benne, hogy most már egy jobb helyen van, legalábbis szeretnék hinni abban, hogy a halottak ettől a földi pokoltól csak jobb helyre kerülnek – tettem még hozzá, majd következő szavaim csak úgy kicsúsztak a számon, habár nem feltétlenül volt tervben, hogy valaha bárkinek is meséljek ezekről. – Tudja, hárman voltunk testvérek. Én, a bátyám, Raziel, és húgunk, Belle. Egy éjszaka elszabadult egy guardian, akinél megkezdődött az átváltozás már korábban, és minket talált meg. Bellet a szemem láttára ölte meg – szorítottam ökölbe a kezemet, ahogy egy pillanatra ismét feltámadt bennem a tehetetlenségem miatt érzett düh, de aztán ez rögtön ki is múlt. – Nem tudtam megmenteni se őt, s aztán, a bátyámat sem… Mindketten a szemeim láttára haltak meg, én pedig, nem tudtam tenni semmit azért, hogy megmentsem őket… - fakadtam ki, ám erős maradtam, és nem hagytam, hogy könnyekben törjek ki a doktor előtt. Nem vágytam a sajnálatára, és tudtam, hogy semmit sem tudna mondani, hogy jobban érezzem magam – ez egy olyan teher volt, amit egyedül kellett cipelnem. - Ne haragudjon a kifakadásomért – szólaltam meg ismét pár perc után, miután az idegeim lenyugtatása érdekében ismét belekortyoltam a whiskymbe. – Csak ma van Belle halálának évfordulója, és Razzal mindig együtt voltunk itt… Kicsit szentimentálissá válok, nézze el kérem.
842 words ◆ Nem vagyok ám mindig ilyen érzelgős ◆ Try ◆ credit
Caia Rockwell
Guardian
A lesson without pain is MEANINGLESS
That's because no one can gain WITHOUT sacrificing something.
Múltam darabkái :
But by ENDURING that pain and OVERCOMING it, she shall obtain a powerful, unmatched heart...
It's hard to be yourself when all you feel is jaded
Nem akartam sajnáltatni magamat, ezért sem mondtam ki, hogy valójában mi történt a mai nap folyamán, de a sajnálatából ítélve… átlátott rajtam, avagy önmaga be tudta fejezni a megkezdett és egyben félbehagyott mondatomat. Nem is nagyon tudtam mit reagálni erre az egy szóra, így csak némileg vállat vontam. Nem mondhattam, hogy „semmiség”, de nem is akartam belemenni a részletekbe. Sajnos ez a szakma ilyen és pont ezért az embernek meg kell edződnie. Lehet, ez nem a harctér, lehet, hogy nincsenek mutánsok, de halál… majdnemhogy ugyanannyi van, mint a katonák körül. Sóhajtottam egy nagyot, majd a további szavakra nyeltem egy nagyobbat. - Sajnálom – Ennyit tudtam én magam is kipréselni magamból, és tudtam, hogy nem vár litániát a témát illetően. Az, amit mondott, csupán egy tény volt. Katonaként, vagy épp guardianként is számtalan alkalommal szembesülhet vele az ember gyermeke, hogy nem mindenható. Hogy az életek elhullanak és a semmibe vesznek. Azt hiszem, az alkohol kapcsán negatív figurává változok. Soha többé egy kortyot sem. Ígértem meg magamnak, majd gyengén megráztam a fejemet. Tényleg nem voltam az a depresszív figura, sőt, szerettek a kórházban a kollégák, a betegek, mert sokat mosolyogtam és barátságos voltam. Most meg itt sopánkodok az élet értelmén és a halálról, az elmúlásról filozofálgatok magamban. Gratulálok, Leigh! Ideje lenne észhez térni. - Ezzel egyetértek, de nem is az a célja, hogy tisztítsa az elmét, hanem sokkal inkább az, hogy tompítsa. Már értem, néhányan miért menekülnek az alkoholba – Jegyeztem meg egy halvány mosollyal, majd a továbbiakra kissé megrökönyödve pislogtam rá. - Randevú? Ugyan, Ms. Roskwell… nem randizom. Senkivel. Nincs rá időm – Még ha kiszemelt talán lenne is, vagy épp lett volna. Jessie ugyanis jegyben jár, tehát tiltott listás, így hát… rajta kívül aligha mozgat meg bennem bárki bármit. Sajnos tehát úgy néz ki, hogy örökké szingli maradok. Nem mintha lenne időm egy kapcsolatra, mint azt már mondtam is. A lányt hallgatva elhúztam a számat. Jól emlékeztem arra a napra, mikor láttam kirohanni a szobájából Sedricket. S mérget vettem volna rá, hogy sír, de pont emiatt… nem mertem odamenni hozzá, avagy megállítani. Nem az én dolgom volt a kettejük kapcsolata, barátsága, de sajnáltam azt a fiút. Ugyanakkor nem akartam belemászni a dolgaikba. Bármi is történt, azt Caianak kellett megoldania vele. S másokkal is, ezek szerint. Kortyoltam a sörömből, mielőtt megszólaltam volna. - Mindent jóvá lehet tenni, ha az ember keményen dolgozik. Ne hagyja, hogy a múlt elmosson mindent… nyisson a barátai felé és szerezze vissza a bizalmukat. Képes rá. Én tudom – Rámosolyogtam biztatóan. Hittem benne, hogy képes mindent megoldani és helyreállítani a békét, a rendet a kapcsolataiban. Másrészt úgy véltem, nem is jó magányosan tengődni a világban. S ő az volt. Máskülönben miért csapódott volna az orvosához egy bárban? Felvontam a szemöldökömet. Nem tudtam, mégis miféle kérdéssel akar előállni, de nem tiltakoztam ellene. - Mondja csak – Ahogy folytatta és feltette azt a kérdést, kissé ledöbbentem. Nem hittem, hogy ennyire… nem is tudom. Tapintatlan tud lenni? Nem ez a jó szó rá, mégis úgy éreztem, olyan dologba üti bele az orrát, ami nem feltétlenül tartozna rá. Magam elé néztem, a korsóra, majd újabbat kortyoltam belőle. - Őszintén szólva sehogyan sem lehet feldolgozni. Egy idő után maximum könnyebben viseljük el a történteket, de az a pillanat, mikor közlöd a rokonokkal, barátokkal a hírt… a tekintet, amivel rád néznek, a könnyeik… örökre az emlékeidbe vésődnek. Ezt sosem tudod kitörölni. Örökké emlékeztet arra, hogy mi történt. Még akkor is, ha nem a Te hibád volt a beteg halála – Magyaráztam, rá sem nézve a lányra. Elmerengtem, vajon folytassam-e, meséljek-e, de végül megtettem. – Pont ma… veszítettem el egy betegemet. Régóta járt hozzánk, évek óta. Szívrákja volt és túl későn találtunk számára donort… vállalta a műtétet, én segédkeztem a főorvosnak, de nem sikerült – Sóhajtottam egy nagyobbat. – Nagyon kedves lány volt, és túl fiatal ahhoz, hogy így végezze. Kedveltem Belle-t, olyan volt, mintha már a családtagom lenne – Tettem hozzá, majd rájöttem, hogy túl sokat és túl mélyen beszéltem. A lányra kaptam a tekintetemet, a reakcióját vizslatva.
The secrets that I never should’ve known are running through my veins into my soul
Leighton doktor úr barátságos mosolya megnyugtatott – így már kevésbé éreztem azt, hogy zavarnám vagy rabolnám az idejét. Nem voltam társaságfüggő személy, hogy is lehettem volna, amikor az utóbbi két évben szinte ki se tettem a lábam a házból, és mindenkit elküldtem, aki jött látogatni. A mai nap azonban jobb volt nem egyedül lennem. Tudtam, hogy Raziel társaságát senki nem fogja tudni helyettesíteni, de itt ülve, egy pillanatra elképzeltem, hogy nem Leighton doktor úr van velem szemben, hanem a bátyám… és ebbe akarva-akaratlanul is belesajdult a szívem. Végül aztán visszarántott a valóságba, ahogy válaszolt kérdéseimre. Szükségem volt egy másodpercre, amíg felfogtam, pontosan miről is beszéltünk, miközben nem győztem megszidni magam emiatt. - Sajnálom – válaszoltam neki őszinte együttérzéssel az arcomon, mert láttam rajta, hogy mennyire megviselte az, hogy nem tudta betegét megmenteni. Ez elgondolkodtatott azon, hogy vajon ha az én életemet nem tudta volna megmenteni, ugyanígy érezne? Ugyanígy ülne a bárban, sörét iszogatva, orrát lógatva? Egészen biztos voltam benne. – Tudom, milyen érzés az, amikor nem tudsz valakit megmenteni – válaszoltam keserédes mosollyal, tekintetemet inkább el is szakítva a doktor arcáról. Beleittam a whiskymbe, és igyekeztem elűzni elmémből annak az éjszakának az emlékeit, habár tudtam, hogy ez soha nem fog megtörténni. S a bűntudat sem fog soha elmúlni – ez egy olyan hiba volt, amin nem fogok tudni továbblépni. - Nem, néha nem árt, sőt, olykor nagyon is szükséges. Bár nem mondanám, hogy az alkohol pont kitisztítja az ember elméjét, de azért jól esik – nevettem fel halkan, és ismét beleittam a poharam tartalmába. Közben hallgattam Leighton további szavait, és megnyugodtam, hogy tényleg nem zavartam őt meg semmiben. - Akkor jó, már attól féltem, hogy félbeszakítom a randiját – vigyorogtam rá szórakozottan, majd csak bólintottam egy aprót a visszakérdezésére. – A legtöbb barátomat sikerült megbántanom vagy elmarnom magamtól az utóbbi években, szóval igen, egyedül jöttem. Radikálisan lecsökkent azoknak a száma, akik lógnának velem – magyaráztam tovább vicces hangnemben egy vállrándítás kíséretében. Próbáltam poénnal nem túl lehangolttá tenni sem a témát, sem a hangulatot, és persze magamat sem akartam sajnáltatni. Hiszen ez volt az igazság. Nem viselkedtem éppen szépnek mondhatóan az utóbbi években, és teljesen jogosan haragudtak rám az emberek. Egy-kettőt leszámítva mondjuk más nem is érdekelt volna, ha örökre meg is szakítja velem a kapcsolatot. Nem tartottam közeli barátomnak őket, inkább voltak munkatársak vagy buli haverok. - Mondja, doktor úr, lehet egy kérdésem? Persze, ha nem akar válaszolni rá, nem muszáj, csak érdekelne a dolog… - kezdtem el ismét beszélni, bár Leighton arcára nem tekintettem fel, csak a poharam tartalmát bámultam. – Ön hogyan tudja feldolgozni azt, ha nem tud valakit megmenteni a műtőasztalon? Hogyan képes tovább élni ennek tudatában? – tettem fel a kérdést, mely az utóbbi időben oly sokszor foglalkoztatott. Ebben a pillanatban nem rejtettem el érzéseimet, íriszeimből tökéletesen kiolvasható volt a fájdalom és kétségbeesés, amik mindeddig végig markukban tartottak.
It's hard to be yourself when all you feel is jaded
Néha felteszem magamnak a kérdést: miért is ezt a hivatást választottam? Aztán mikor meggyógyul egy betegem, vagy rájövök valami áttörő megoldásra, már nem is kell válaszok után kutatnom. De mikor… a kezeid közt hal meg egy olyan beteg, akiről Te gondoskodtál és már-már a szívedhez nőtt, s úgy érzed, tehettél volna még valamit, ha jobban átgondolod… az pokoli érzés. Ilyenkor, ezekben a pillanatokban gondolkozok azon, hogy miért nem egy bárban rohadok nap, mint nap és szolgálom fel a koktélokat, vagy bármit. Gondtalanabb életnek tűnik, de tudom, hogy valójában mindenkinek megvan a maga baja és terhe. Ez alól senki sem kivétel. Pokoli hosszúnak tűnt a mai műszak, avagy inkább tegnapi, ami a mai napba nyúlt át. Közel 23 órája talpon voltam, s nem is tudom, miért nem egyből hazamentem, hogy bedőlhessek az ágyamba és aludhassak. Oh, valójában tudom: a gondolatok kavarogtak bennem, a vér még ott díszelgett szinte a kezemen (képzeletben legalábbis még mindig láttam), és az adrenalin tombolt bennem. Lazítanom kellett és erre nem volt jobb megoldás, mint valami alkoholos ital. Ezúttal a sört választottam, hisz nem akartam lerészegedni. Ám láttam, hogy a pub egyik felszolgálója érdekesen méreget, szóval kezdtem azt gondolni, hogy le kellene lépnem a sörömmel együtt valahová máshová. De talán csak bemagyaráztam magamnak a dolgot. Apropó… mennyire szánalmas egyedül ücsörögni egy szórakozóhelyen és inni? Ugyebár van az a mondás, hogy ökör iszik magában. Nem tartottam magamat annak. Ahogy lecsúszott a második korsó söröm, a gondjaim, vagy épp a 20+ órás műszakom távolibbnak tűnt. Ekkortájt lépett oda hozzám valaki, így ráemeltem a tekintetemet. Elsőre talán fel sem fogtam, hogy épp az egyik betegem az. - Áh, Ms. Rockwell! – Nagyjából ekkortájt tudatosult bennem, hogy ki ő. Caia… igen. Az éves kontroll a napokban esedékes. Oh, a manóba! Már megint a munka. Miért is nem tudom legalább egy órára elfelejteni? – Dehogy bánom, üljön csak le. – Barátságosan mosolyogtam rá, majd a pultos felé pillantva kikértem még egy sört. Magamnak azért megígértem, hogy többet nem iszok, hisz ez is kezdett megártani. Látszott, hogy nem vagyok valami nagy ivó. Figyeltem, hogyan ül le mellém, majd elgondolkodtam azon, mennyire fura most vele idekint találkozni. 2 éve volt a műtéte, és egyszer sem fordult elő, hogy civilben összefutottunk volna. A kérdésre bólintottam. - Eléggé. Bár inkább az utolsó műszak… közel 23 órát töltöttem bent, a betegeim között és… - Megráztam gyengén a fejemet, majd magamhoz húztam a korsót, amit kihozott a felszolgáló. – Néha nem árt lazítani, ugye, Ms. Rockwell? – Néztem rá a szemem sarkából, majd meglepve hallgattam a feltételezést, hogy én várok valakit. – Egyedül vagyok és nem várok senkit, emiatt ne aggódjon. Amúgy sem baj, hogy találkoztunk – Megálltam egy pillanatra, majd nagyot nyeltem. Nagyjából képben voltam azzal, hogy nem csak a bátyját, de a húgát is elveszítette már az élete során. Nem irigyeltem. Az járt a fejemben, vajon megbánta-e, hogy guardiannak állt. – Gyanítom, maga is egyedül jött – Máskülönben miért csapódott volna hozzám? Úgy tűnt amúgy, hogy nincs túl jó kedve. Nem voltam vak, az erőltetett, színlelt mosoly azért nem kerülte el a figyelmemet. Azonban nem tudtam, mennyi jogom van kérdezősködni. Talán semennyi nem volt. Másrészt rossz ötlet volt komolyabb ismeretséget kialakítani egy beteggel (noha ő nem volt már igazán beteg, de mégis csak én kezeltem és hozzám járt bizonyos időközönként). S pont emiatt is tartottam egyfajta távolságot a magázódással.
The secrets that I never should’ve known are running through my veins into my soul
Fekete szoknyámba bele-belekapott a szél, miközben kifejezéstelen arccal meredtem az előttem lévő felvésett két névre. Belle Rockwell. Raziel Rockwell. Emlékszem, az első pár évben, amikor Razzal eljöttünk húgunk halálának évfordulójakor a temetőbe, mindig majd megszakadt a szívem, ahogy eszembe jutottak a közös emlékek, és a tudat, hogy soha többé nem fogom látni ártatlan mosolyát, elviselhetetlen volt. Most pedig csak álltam itt, s már nem éreztem többé semmit, csak ürességet. Furcsa volt belegondolni, hogy az idő múltával az érzések valóban fakulnak. Azt nem mertem volna kijelenteni, hogy a sebeket is begyógyítja, mert még ennyi idő elteltével is éreztem azt az űrt a szívemben, amit Belle hagyott maga után, de már nem volt olyan erős, olyan kínzó. Csendes volt, s talán emiatt éppen még fájdalmasabb. Azon az a napon, amikor Belle szemeink előtt veszítette életét, Raziellel megfogadtuk, hogy vigyázni fogunk egymásra, hogy Guardianná fogunk válni azért, hogy azt tehessük, amit a rangunk is sugallt: védelmezhessünk. Nemcsak a Kristályvárosiakat, hanem egymást is. Hiszen nem számíthattunk egymáson kívül senki másra, csak magunk voltunk. S lám, képtelen voltam megóvni az életét. A legrosszabb az egészben az volt, hogy a bátyámat megmenthettem volna. Ha időben rájöttem volna arra, hogy Vincent miben sántikál, ha időben összeraktam volna a kirakós darabjait, Raz most is itt állna mellettem, s meg tudná bátorítóan szorítani a kezem, tudva, hogy mit érzek Belle halálának évfordulóján. De nem volt itt, s csak a szél csípős érintését hagyta maga után. Vetettem még egy utolsó pillantást családtagjaim sírjára, majd megacélozva akaratomat kényszerítettem magam arra, hogy mélyen elzárjam magamban a bűntudat legapróbb szikráját is, s képes legyek egyetlen egy dologra koncentrálni: arra, hogy Vincent bűnösségét bebizonyítsam. Persze tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű, hiszen befolyásos család sarja volt, ha ő azt mondta, hazudok, akkor mindenki neki fog hinni. Kézzel fogható bizonyítékot kellett szereznem ellene. Végül aztán úgy döntöttem, hogy csak is a mai napra félreteszem a bosszúról forralt terveimet. Felforrt a vérem, ha Vincentre gondoltam, és egyetlen további percet sem szerettem volna elpazarolni, de a mai nap Belle-é volt, s ezt tiszteletben tartottam. Így hát mit tettem? Azt, amit minden év ezen napján Raziellel is tenni szoktunk. Először sírlátogatásra jöttünk, majd betértünk egy bárba, és iszogattunk. Nem sokat, hiszen nem lerészegedni akartunk, egyszerűen jól esett az alkohol maró íze – azt az érzést keltette, hogy enyhíti a szívünk fájdalmát. Nem volt még olyan késő, amire beértem a bárba, olyan nyolc óra körül lehetett, de magam is meglepődtem, hogy viszonylag sokan voltak már itt, bár ez biztosan azért volt, mert péntek este volt. Mindenkire ráfért a munkai stressz levezetése. A pulthoz lépve rendeltem magamnak egy pohár whiskyt, majd már épp kerestem volna magamnak egy üres boxot, ahol magam lehetek gondolataimmal, ám a pultnál üldögélve megpillantottam Leighton doktor urat. Persze, nem hittem szentnek az orvosokat, tisztában voltam azzal, hogy ők is emberek, így ők is eljárnak szórakozni vagy éppen inni, de valahogy mégis meglepődtem őt látva itt. Nem álltunk túl közel egymáshoz, erősen doktor-beteg kapcsolat volt csak közöttünk, de valamiért úgy döntöttem, hogy leülök mellé. Talán még sem szerettem volna egyedül maradni. Legalább a mai napon nem. - Leighton doktor úr! – köszöntöttem őt mosolyogva, vidámságot színlelve, bár nem tudtam volna megmondani, hogy mennyire jött össze hihetően a játékom. Raz mindig átlátott rajtam, neki soha nem tudtam hazudni. – Bánja, ha leülök ide? – kérdeztem tőle, kicsit megemelve a poharamat, arra utalva ezzel, hogy akár ihatnánk is együtt. Amennyiben helyeslő választ adott, helyet foglaltam mellette. Poharamat letettem magam elé, és ujjammal apró köröket kezdtem el írni az üvegen. - Hosszú volt a hét? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, habár nem tagadom, hogy nem éreztem különösnek ezt a helyzetet. Soha nem találkoztam a dokival még civilben. – Egyedül jött ide iszogatni kicsit, vagy vár valakit? Ha igen, már itt sem vagyok – emeltem fel védekezőn a kezeimet, mert nem akartam zavarni egyáltalán.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Reagok száma :
1652
Tárgy: Re: Pult jobbszél Kedd Ápr. 24, 2018 10:01 am
I know the moment I looked into your eyes I'd have to swallow all your lies
Don't tease me, baby
You drive me crazy
- Nem félek a kamatoktól - vigyorodom el én is. A szemében játékosság csillan az ajkai veszélyesen mosolyognak. Látom ahogy elnyílnak, és szinte könyörögnek azért a csókért amit már olyan régóta tervezgetek de még nem tudtam odaadni neki. Mióta csak ismerem, meg akarom csókolni. Ezt ő is tudja... Mégis mindig elhajtott összetörve a szívem. A szívem... igen. Mintha lenne olyanom. Bár erre már ő is rámutatott korábban. Érzem ahogy a bbőre finoman megremeg, szinte szikrát szór ahogy végigsimítok rajta. Apró libabőr ül a bársonyos bőrre, ahogy az ujjaim végigsimítják azt. Én a kezem mozgását figyelem végig a testén de látom hogy azok az igéző, forró barna szemek az én ajkaimat fürkészik. Akarja azt a csókot. Pontosan annyira akarja mint én. Az ujjaim alatt elnyílnak az ajkai és érzem az apró, forrón sikamlós érintést a hüvelykujjamon. Tetszhet neki a lime íze. Ahogy a hajába túrok és a szemébe nézve hajolok fölé, a vörös villófzás, a zene dübörgése és minden más megáll körülöttünk. Ismét mi vagyunk ebben az aprócska világban, egy feszültséggel teli, erotikával fűtött, forró, füstös világban. Elnyújtom a pillanatot mielőtt megcsókolnám. Ez sokszor édesebb is mint maga a csók. Puhatolózom hogy vajon felképel-e, vagy vissza fog e csókolni azokkal a gyönyörű, telt ajkakkal. Aztán már nem várok tovább, elfogy a türelem és győz a vágy. Az ajkaink összeforrnak, a karjai a nyakamba fonódnak. Megszűnik a külvilág, cska mi vagyunk és az ajkaink. Aztán elhúzódik, én pedig hiába mennék utána. A tánc egy új szakasza jön, ismét kergetőzünk, de már közelebb engedett. Lassan elmosolyodom én is, ahogy végigsimít rajtam. Hagyom hogy eltoljon de le sem veszem róla a szemem. Minden porcikáját meg akartam jegyezni, fel akartam térképezni és később... megérinteni... magamévá tenni. Szinte beleremegett a bensőm a vágyba hogy az enyém legyen. Elindult vissza a pulthoz én pedig követtem. Tudta hogy merre van az emelet és el is indult arra. Egy pillanatra haraptam az alsóajkamba ahogy utána néztem és a pultoslányra sem pillantva szóltam oda neki. - Ha Nora visszajön, szólj neki hogy felmentem - mondtam és már el is indultam a nő után. Nem is törődtem a kiakadásával. Ő azért van itt hogy dolgozzon. Én a tulaj vagyok. Nem is szólva arról hogy sokkal jobb szórakozást találtam ki magamnak mint hogy itt álldogáljak a pultban. Követtem a nőt fel a lépcsőn egyenesen a vastagon hangszigetelt fekete ajtóig. Egy kulcsot előhúzva a zsebemből nyúltam el Kait mellett és kinyitottam előtte az ajtót. Ez volt az én világom. Teljesen különböző attól ami odalent volt. Egyszerű, letisztult berendezés, a mai világban luxusnak számító darabok. Bőrbevonású kanapé és fotelek, puha szőnyeg, fa dohányzóasztal, apró amerikai konyha mindenféle felszereléssel. Bézsszínű falak, nagy ablakok, kilátással a városra. Két félig csukott ajtó. Az egyik mögött a nagy kád sarka látszott, a másik mögött a szépen megvetett franciaágy vége. Az lesz az úticélunk. Előreengedtem a nőt majd becsuktam magunk után az ajtót és mellé léptem. A kezem a derekára simult és lemosolyogtam rá. - Egy italt? - kérdeztem felvonva a szemöldökömet. A lenti zenének csak a halk dübörgése szólt fel, amúgy mintha pár méterrel a lábunk alatt nem is a város legjobban menő szórakozóhelye helyezkedett volna el. Nem említettem a csicsergést még, ha majd csicseregni akar akkor fog. Ő is akar valamit tőlem és ismertem annyira Kaitet hogy tudjam nem fog anélkül elmenni hogy megkapná amit akart.
My silence isn't weakness but the beginning of my revenge
- És még annál is többet - suttogom vissza, a mosoly most mégis messziről elkerül. Ő legalább is, biztosan. Ott volt életem legboldogabb és a legrosszabb szakaszaiban. Arról már halvány emlékeim vannak, hogy az esküvői vendégeket színesített-e - ha másért nem, hát azért, hogy felszedjen pár buja nőt - de az a nap nem is róla szólt. Életem legboldogabb napja volt, még úgy is, ha a mai napig összeszorul a szívem a bánattól miatta. Ott volt, akkor is, amikor elhagyott, természetesen az ő vigasztalása teljesen más eredetű volt, mint amire akkor vágytam. Persze akkor még taslik sorozatos kiadásaival tartottam féken vad, állatias ösztöneit. Kíváncsi lennék, hogy más nők is megtették-e ezt. Az pedig már egy újabb kérdés, hogy mennyire enyhültem meg az irányába az idő múlásával. Érzéseim mit sem változtak Jason iránt az elmúlt években, de megtanultam elnyomni azokat. Igazán messze állok attól, hogy szent legyek, fiatal éveimet nem fogom elpazarolni, mert volt egy férfi kinek nem kell az egész csomag, amit nyújtani tudok, az összes kéjjel, paranoiámmal és megszállottságommal együtt. A fölém hajoló férfi pedig elég kitartó volt, a derekamat pedig könnyedén adtam be neki egy idő után, természetes még más egy jó hosszú kéretés után. Végignézhette, hogy visz haza újabb és újabb férfiak, de nem ők. A düh a tekintetében, zabáltam érte. Mindeme gondolatok a pillanat töredéke alatt játszódik le fejemben, annyi ideig, amíg hátra nem dönt, a szemeimet le nem hunyom. A derekam szinte már kettétört, az emlékek visszajátszása elmémben pedig most ér véget. Az eredeti gondolatmenethez visszakanyarodva, nem tetszik, hogy ennyire jól ismer engem, mégis meg merem kockáztatni, hogy pontosan tudom milyen ördögi énjét rejteget a csábos álruhája alatt. Hogy az ő világa valójában mennyire messze áll az enyémtől. Mégis kell, most Ez kell nekem. Az elemi erő, melyet képvisel. A nyers és szinte már veszett ösztönei. Visszaegyenesedve szorosan állok hozzá közel, a tarkójára simított kezemmel csökkentem a távunkat, szememben a régről ismert pajkos fény csillan meg, ajkamon ott vibrál az érzékiség mosolya. - Vigyázz az ígéreteiddel, mert én azokat kamatostul behajtom rajtad - vigyorodok el pimaszul. Bármit… mindennek és mindenkinek megvan az ára. Ahogy nekem, úgy neki is. Szinte érzem, ahogy ajkaim kiszáradnak közelségétől. Megnyalnám őket, csakhogy tovább hergeljem, noha a közelség miatt már sejtem, hogy erre nincs szükség. Nyugalmat erőltetek magamra, mindkettőnk teste mégis vibrál, feszültséget gerjeszt maga körül. Már rég nem táncolunk, a körülöttünk ropó népségre ügyet sem vetünk, de ők sem ránk. Kikerülnek minket, körbefognak. Fesztelen mulatozásukat nem zavarja meg elfojtott erotikánk. Testünk már nem ring a táncparketten, még sincs erre túl sok szükség már. Gondolatban amúgy is teljesen máshol járunk. Keze lassan mozdul, izmaim megremegnek érintése alatt, vállam, nyakam libabőrössé válik ujjai alatta. Ekkor még ajkát vizslatom, ám amint ujjait érzem meg arcomon, az ajkamon egy pislogás kíséretében nézek fel rá. A vörösre mázolt száj lassan nyílik és nyalja meg, csak töredék másodperc erejéig az előbb még lime-ot vágó ujjat. Megáll körülöttünk az idő, fel sem tűnt, hogy mikor vettünk utoljára levegőt, kóstolgatjuk egymást, feszegetjük a határainkat, hogy aztán… Egy egyszerű mozdulattal söpörje azokat a szőnyeg alá. Karommal ölelem át nyakát, ajkammal az övét ízlelgetem, ha felém is hajol, szorosan simulva hozzá hajlik meg a hátam. Érzéki másodpercekbe temetkezve feledkezünk el mindenről, mégsem engedem meg neki, hogy túlzásba vigye. Macska egér játék a miénk. Fejem enyhén hátrahúzva húzom ajkaim széles mosolyra. - Mondtam, hogy nem itt - suttogom szinte ajkába, nyakát és kezét lassan engedem el. Mellkasára simítva azokat tolom el magamtól. Ha engedi magától, akkor megfordulva indulok el a pult jobb oldala felé. Táskámat felkapva a pultról folytatom utamat, egyenesen az emelet irányába. Nem nézek hátra, ringó csípőmön így is érzem forró pillantását, szinte leégeti rólam a bőrt. Ha pedig mégsem engedne el, akkor… még az is lehet, hogy az este nem épp úgy fog alakulni, ahogy terveztem azt.
Tárgy: Re: Pult jobbszél Csüt. Ápr. 19, 2018 11:11 am
I know the moment I looked into your eyes I'd have to swallow all your lies
Don't tease me, baby
You drive me crazy
Széles vigyor terül el az arcomon a szavaira. Nos igen... ismét rátapintott a lényegre méghozzá nem is Néha elgondolkozom hogy milyen kapcsolat is van köztünk Kaittel. Üzlettársak vagyunk, egyenlő felek hiszen ha kér adok, ha kérek ad. Nem félünk attól hogy tartoznánk a másiknak. Barátok lennénk? Nem tudom. Hűségesek vagyunk a másikhoz, míg az érdekek más nem diktálnak. Vajon képes lenne elárulni engem? Én védelmezem ugyan őt... De... Ki tudja. Nem véletlenül nem élek a barátok nyújtotta luxussal. Az én szakmámban... az én életvitelemmel... A barátok egy olyan dolog amik csak elgyengítik... amik csak aggódásra késztetik az embert. Persze... Van pár különleges ember az életemben. Mint... Nora... Vagy Kait... vagy Aiden. A legközelebbi embereim. Az egyetlenek akik közel állnak hozzám. Önző lennék? Lehet. Most mégsem számít mindez. Csak a csontjainkban dübörgő zene, a villodzó fények. Az ajkaimon még érzem a whisky csipős keserűségét. A bőre forró, szinte lángol a ruhája alatt ahogy a kezem a derekára simul. Érzem az izmokat megfeszülni és elernyedni a tenyerem alatt. ÉLvezzük egymás érintését, és annyi játék után, annyi hiába menő udvarlás után. Ma végre megkaphatom őt. Talán. A keze a vállamra simul, vékony, kecses ujjai pedig a kezemet ölelik körbe. A tánc folytatódik, forrón és szenvedélyesen de a lépteink még lassúak. Mit sem törődnek a bár közönségével. Most csak mi ketten vagyunk itt. A hátamon végigszalad a hideg az érintésétől de a lehető legjobb értelemben. Érzem hogy a karjaim kilabőrösek lesznek az ing alatt ahogy a tarkóm rövidre nyírt tincseibe túr. A mosolya megvadít, azok az ajkak veszélyesen vörösen villognak rám a fényben. Akkor fut át először komolyabban a gondolat a fejemen hogy megcsókolom. Vajon az ő ajkain is érezném a whisky füstös ízét? Vagy inkább a mézet érezném az ajkai édességébe vegyülni: - Ebben lehet valami - értek egyet halvány mosollyal - Mégis... Mindent tudunk a másikról, amit szükséges - húzódnak szélesebb mosolyra az ajkaim. Érzem ahogy a nadrágomnak feszül a lába, ahogy kapaszkodik belém mikor hátradöntöm. Tetszik az érzés ahogya bőre az enyémnek feszül. Tetszik az érzés ahogy a parfümje az orromat csiklandozza. Hallom azt a sóhajt. Alig bírom elfojtani a szám sarkában bújkáló mosolyt. Tetszik. Ha lehetséges ez egyáltalán csak még jobban feltüzel. Még többet akarok belőle. Még több sóhajt és nyögést és szorítást. Olyan vagyok, akár egy türelmetlen gyermek. Ahogy a talpára állítom még szorosabban simul hozzám, érzem ahogy a mellkasomhoz feszül, érzem azt a heves szívdobogást ami duettet alkot az enyémmel. Tőlem is csicsergést vár, és cserébe kapnék is... Tetszik ez az üzlet. - Bármit megadok neked amire csak vágysz... ha viszonzod, kedvesem - mosolygok le rá, kék szemeimet az övébe mélyesztve. SZinte lángol az a barna szempár ahogy az enyémbe veszik. Forróságot hoz és még több vágyat. Látom ahogy az ajkaimra pillant, és az én szemem is lecsúszik az övéire. SZépvágásuak és dúsak. Érezni akarom az ízüket. - Fiatal még az este... Nagyon sok mindenre lehet még időnk... - egy lehelletnyit biccentem csak oldalra a fejem. Ha kinyújtom a nyakam könnyedén megcsókolhatom. A lélegzete végigsimítja az arcomat, csiklandozza az ajkaim és az orrom. Egy pillanatra elgondolkozom hogy vajon felpofozna-e ha megcsókolnám. Vajon túl türelmetlen lennék? Biztosan. A szemébe nézve, csak tovább erősödik a feszültség köztünk, szinte levegőt alig merünk venni. Tudja hogy mit akarok, de én csak sejthetem hogy ő mit akar. Az egyik kezem a derekáról felsimít a nyakára és onnan az arcára. Gyengéden simítok végig az alsóajkán a hüvelykujjammal, aztán sűrű, puha hajkoronájába túrom az ujjaim. Már rég nem táncolunk, csa állunk a parkett közepén, szorosan összesimulva. Csodálom hogy még nem hány szikrát a levegő körülöttünk. Aztán nem bírom tovább a feszültséget. Nem érdekelnek a következmények, nem érdekel ha megüt, nem érdekel ha ellök. Mint mondani szokták: utánam az özönvíz. A hajába túrva húzom magamhoz és forrasztom egybe az ajkainkat. Forró és édes, egy pillanatra mindent kiürít a fejemből. És igazam lett... érzem rajta a whisky keserűségét... de mellette, ott a méz édes íze is.
My silence isn't weakness but the beginning of my revenge
Hátráltatna. Akaratlanul is fülembe ülteti a bogarat. Számos alkalommal elgondolkoztam már, hogy ez mennyire valós dolog. Én épp a szívem miatt tudom ezt a munkát nagyon is jól végezni. Azért mert van egy célom, mely hajt előre, melyről nem vagyok hajlandó lemondani, semmi áron sem. Az egyetlen gyengepontom. Ami pont a szívemből gyökerezik. - Vagy csak meg kell tanulni jól elrejteni - vonom fel ezúttal csak az egyik vállamat, arcomat rá simítva, pillantok fel a régi barátra. Barát. Ezt a szót is csínyán kell kezelni, ha róla van szó. Ha mindkettőnk érdeke úgy hozná, könnyedén fordítanánk a másiknak hátat. Hűséges vagyok, amíg van kihez. Amíg az én érdekeimet szolgálja, ez fordítva is igaz. Kegyetlen a világunk és alkalmazkodnunk kell. Neki is, nekem is. Barát. Oly értelembe, hogy kölcsönösen tudunk a másikhoz fordulni. Tudjuk, ha egymástól kérünk szívességet, annak mindig ára van. Általában borsos, de tartozunk egymásnak. Különleges kötelék ez, mégsem vagyok oly naiv, hogy valójában tényleg azt higgyem, különleges vagyok is a számára. Egy befektetés, ennyi vagyok csupán. Egy nagyon is jól jövedelmező befektetés. Tudom hogy az öcsém megtalálása után sem fogom abbahagyni ezt a munkát. Már rég bevallottam magamnak, hogy élvezem. Egyszerű kérdésem hatására az eddigi feszültség közöttünk egy pillanat alatt foszlányokká vész el. Nem megy messzire, bőrünk alá issza magát, testünket villanyozza fel. Ahogy keze derekamra simul, mintha villám csapna a testembe, egyenesen a gerincem mentén, akaratlanul is minden porcikám belesajog, a lehető legjobb értelemben. Az idő és a tér megszűnt közöttünk létezni. Nincs itt más csak ő meg én, fittyet hányunk a körülöttünk fellelhető tömegre, a minket pásztázó szemekre. Szívemnek dobbanása egy pillanatra kihagy, ahogy közel húz magához, de végül felveszi a férfi ingjén át is érezhető enyhe dobbanások ütemét. Hol felnézek a szemeibe, hol a válla felett pillantok el, a semmibe, hol pedig nyakát, arcának élét, ajkait szemlélem meg barna lélektükreimmel. Tarkójára simított mutatóujjam köré csavarom lágy haját, állom pillantását, ahogy letekint rám. Szavai által kiáramló forró levegő cirógatja bőrömet, hajam arcom, vállam csiklandozza. Ajkamon újra ott bujkál a galád mosoly. - A nyílt lapok nem a mi módszerünk - szólok halkan, ám mielőtt még folytathatnám, testem lágyan dől hátra, bal lábamat emelem vele együtt, fejemet pedig hátra, egészen. Térdem hajlítva, lába mögé simítva kapaszkodom meg, amíg kezem a tarkójának feszül. Nagy levegőt veszek, szinte már kéjesen, ahogy ajkát finom bőrömhöz érinti. Szívem zakatolását immár fülembe hallom, félő, hogy oly hanggal teszi, hogy a körülöttem lévők is meghallják. Igen, a két hónap, két hónap, még nálunk is. Keze aztán egyre feljebb csúszik a szűk ruhán, hogy segítsen újra egyenesen állnom, lábam is visszakerül mellé, gondosan ügyelve arra, hogy magassarkú cipőmmel egy pillanatra sem lépjek lábára. És eddig bírta magát visszafogni. Fejemet enyhén félrehajtva tekintek rá. - Elég sok mindent - pillantásom szinte ugrándozik rajta, akár egy kolibri a kiszemelt virága előtt. Orrának hegyét, arcának élét, újra, vagy épp ajkát szemlélem. - De hasonló csicsergést tőled - simulok egyre jobban hozzá. Egy apró levegőnyi molekula sem fér már el közöttünk. Aztán újra csend telepszik ránk, szándékosan nem tekintek fel rá, nem szólalok meg. Ajkam szegletében ott vibráló vigyort mégsem lehet levakarni képemről. Hirtelen emelem fel rá barna íriszeimet, egyenes az övéibe. - De nem itt, nem itt most - suttogom szinte ajkába, csalárd mosollyal szemeimben.
Kezdőlap 
Csak egy apró bólintással jeleztem, hogy értékelem szavait, de többet nem kívántam hozzátenni. Még mindig fájdalmas volt visszaemlékeznem arra, hogy képtelen voltam szeretteimet megvédeni. Bellet is a szemünk láttára ölte meg az az elszabadult guardian, és Raz is ott voltam előttem, amikor a mutáns végzett vele, mégse tudtam tenni ellene. Soha többé nem akartam átesni ezen a fájdalmon, bár az irónia az egészben, hogy igazából már nem is tudtam – mindenkit elveszítettem magam körül, aki igazán fontos volt. Persze ott volt Sedrick, és komolyan törődtem vele, ám lassan kezdtem úgy érezni, talán jobb is, ha nem hozom helyre a kapcsolatunkat. Vagy Lia, legjobb barátnőm – ők voltak olyan személyek, akiknek elvesztését már tényleg nem éltem volna túl, azonban tisztában voltam azzal, hogy ha véghez akarom vinni tervemet, ők is veszélyben lesznek. Nem hagyhattam, hogy baj érje őket miattam – talán jobb is lenne, ha még jobban megutáltatnám magamat velük. Már tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a képességeim semmire sem elegek, hogy képtelen lennék megvédeni őket. 
◆ 
┃
