Gyengén ráztam meg a fejemet, de hangosan nem mondtam ki, mire gondolok. Úgy éreztem, inkább én nem érdemlem meg őt – hisz én gyilkos voltam. Ráadásul a saját apám gyilkosa és ez… ez alapvetően sokkal nagyobb bűn volt, mint bármi. Wyatt sosem ártott volna senkinek sem, ő mindvégig áldozat volt. Nem tehetett róla, hogy annak született, aminek. Az önhibáján kívül lett félvér… de én? Én szándékosan öltem. Azóta persze eltelt jó néhány év és még több vér tapad a kezemhez, de már valódi szörnyekre vadászom. Jól akarom csinálni. Jó akarok lenni. Lehetséges ez?
- Szinte a másik felem vagy. Már hogy ne foglalkoznék veled? Aggódtam is, hogy későn értél haza… már azon gondolkodtam, bajod eshetett – Vallottam be, már azt hiszem, az is bennem volt, hogy egy csepp lelkiismeret furdalást keltsek benne. Nem volt túl szép tőlem. – De sejtem, miért nem akartál amúgy a közelemben lenni – A földre pillantottam. – Nem kell emlékeztetnem téged arra, mit tettem… még mindig nehéz. Nem pont a bűntudat miatt, hanem… - Nem tudtam megmagyarázni. Megráztam a fejemet. - …nem tudom. Egyszerűen pocsék érzés, pedig tudom, hogy helyesen tettem, amit tettem. Ha életben hagyom, talán… talán… - Elakadt a szavam. Nem akartam kimondani, amire gondoltam. Wyattre pillantottam a szemem sarkából. Apám gyűlölte őt. Attól féltem, bántani fogja őt. Végül nem mentem bele ennél mélyebben a témába. A nő amúgy is jobban lekötötte a figyelmemet.
- És te… mégis mit szeretnél tőle? – Tudnom kellett, Wyatt hogyan tekint arra a nőre. – Az előbb úgy tűnt, hogy neked nagyon is tetszik ő. Mint nő – Őt kezdtem figyelni, nem törődve már a szeméttel és a mocsokkal. Amúgy sem értettem, miért nekünk kell itt takarítani. Nem erre vállalkoztam, mikor katonának álltam… avagy guardiannak. – Ha… - Nem lehettem vele önző. Ezt magyaráztam magamnak, bármennyire is volt bennem az, hogy széttépem azt a nőt, ha bántani meri Wyattet. Vagy ha elveszi tőlem… - …ha komolyan tetszik neked, akkor sok sikert kívánok neked – A hangomon érezhető volt a lemondás és az elengedés egyvelege. Szomorúan néztem a fiút, alig néhány méterre tőlem; de most olyan volt, mintha egy szakadék lenne közöttünk. Távoli volt. Féltem, hogy teljesen eltávolodik… hogy elveszítem őt. Beleőrültem volna.

355 words ✧ Let It All Go ✧ note:

Jól esik, hogy ezt mondja, de közben úgy érzem, mintha nem szolgáltam volna rá, mintha olyasmiért lennék elismerve, amit sosem tettem, és ez elég... szar. Mintha kihasználnám, ő meg túl udvarias lenne, hogy a szemembe mondja, hogy húzzak a fenébe. Persze tudom, hogy ez az egész csak a fejemben van így, de ettől nem lesz könnyebb.
- Meg sem érdemellek – mondom tréfásan, de csak hogy valamennyire elvegyem az élét, nem akarom sajnáltatni magam vagy ilyesmi.
Még mindig érzem rajta, hogy nincs ínyére a téma és már bánom, hogy felhoztam. Megértem, hogy nem ugrik a nyakamba, valószínűleg én sem repesnék a boldogságtól, ha olyannal látnám, akit esetleg nem kedvelek.
- Oké, csak azt hittem, hogy nem igazán azzal foglalkozol, hogy mikor járok haza... – Megállok egy pillanatra, hogy ránézzek. Nem beszéltünk arról, hogy hogy van, pedig kellett volna. A múlt héten kicsit bezárkózott, így szokott ez lenni, és utálom. Utálom, hogy nem tudok segíteni neki, hogy magára hagyom... Akkor is, ha ő akarja így. Dana egy kicsit elterelte a gondolataim, de nem feledkeztem el Demiről és arról, hogy minek van az évfordulója. Nem kérdezek rá most sem, de hagyok időt rá, hogy ha úgy érzi, szeretne beszélni róla, megtehesse.
Nem igazán tudom hova tenni a következőket, gúnyt érzek a szavaiban, de mielőtt még egyáltalán elgondolkoznék rajta előáll egy jó kis kérdéssel, amire még én sem tudom a választ.
- Öhm... Nem tudom. Még az sem biztos, hogy... érted, ez ilyen jellegű. Nem igazán beszéltük meg. Lehet, hogy csak barátra van szüksége, elég magányos - szívom be az ajkaim és elgondolkodva bámulom a szemközti falat. Azt sem tudom, hogy én akarok-e többet. Teljesen ismeretlen ez a terep, eddig lefoglalt a kiképzés és nem nagyon volt időm ilyesmikkel foglalkozni, nem is tűnt olyan fontosnak. Meg aztán... volt – van – bennem egy jó adag gátlás, ami miatt úgy éreztem, hogy nem is kellenék senkinek, így inkább találtam mindenféle kifogást, hogy könnyebb legyen a lelkemnek.
314 ↭ Armor ↭ Demii      

Megszeretgettem volna a szavait hallva, de nem voltunk olyan helyzetben. Meg amúgy is… fura volt, hogy a közelében mindig túláradtak bennem az érzelmek és olyasmiket akartam tenni, amit egyébként nem. Mármint, én voltam a jégkirálynő! Nagyjából. Legalábbis mások biztos, hogy így jellemeztek volna. A megközelíthetetlen, a távolságtartó, a magának való csaj, akinek nagyjából két barátja van.
- Csak akkor vagyok ilyen elszánt, ha rólad van szó – Jegyeztem meg mosolyogva, aztán ennyiben is hagytam. De igazat mondtam; rajta kívül másért nem biztos, hogy elmennék a végsőkig. Ő túl régóta az életem része volt ahhoz, hogy hagyjam kicsúszni a kezeim közül.
A szexista megjegyzésére felvontam a szemöldökömet, de ahogy ő maga is megjegyezte, elmosolyodtam.
- Hát tényleg az volt – A fejemet csóváltam. Nehéz volt elképzelnem Wyattet mással, mármint, más nő társaságában. Sőt, el sem akartam képzelni, de valahogy megjelentek olyan képek a fejemben, hogy mosolyogva állnak egymás mellett, Wyatt nevet a nő ostoba viccein, egymás karjához érnek, vagy a nő közelebb hajol hozzá és…
A francba már. Feszülten sóhajtottam és igyekeztem nem kimutatni az ellenszenvemet.
- Nehéz lett volna nem észrevenni… - Vállat vontam. Ha valaki, akivel a napjaid 90%-át együtt töltöd, eltűnik, azt az ember igenis észreveszi. Ez alap dolog. Ahogy tovább beszélt, esküszöm úgy éreztem, mintha a nem létező bicska kinyílt volna a zsebemben. Magam sem értettem az érzést pontosan, hisz csak barátok voltunk, de olyan volt ez a pár szó, mintha kést mártott volna belém. Mintha éreztetni akarta volna, hogy az a nő sokkal különb nálam és már most többet jelent neki és… oké. Túlgondoltam, igaz? Mégis képes lettem volna kikaparni annak a nőnek a szemét abban a pillanatban. Ilyen érzéseket váltott ki belőlem.
- Aha… először – Ezen szusszantam egyet, még fel is nevettem, majd összepréseltem az ajkaimat. Nyugtattam magamat, miszerint ne szóljak be valami velőset. – És… - Magamra erőltettem egy normálisabb hangszínt. - …mikor találkoztok legközelebb? Randi vagy ilyesmi? – A szemeimet forgattam, de nem láthatta, ugyanis ekkor már el voltam fordulva tőle. A sok mocskon, szemeten vezettem le a feszültséget, azokat szurkáltam erőszakosan valamivel, amit időközben magamhoz vettem, hogy aztán bedobáljam őket a zsákba.

346 words ✧ Let It All Go ✧ note:

Én viszont nem vagyok ebben olyan biztos. Elég makacs természetem van és azóta hadilábon állok magammal, hogy anyám – a nő, aki magához vett – elhagyott. Ha nem jön ez a lány, egész biztosan nem itt lennék most. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért volt már akkor is más, hogy miért hittem el azt neki, amit senkinek. Talán az apja miatt. Ő pontosan annak látott engem, aminek éreztem magam, de Demi szembeszállt vele és nem hagyott, pedig tudta, hogy az apja rá is mérges lesz, és ugyan melyik gyerek merné ezt megkockáztatni egy kölyökért, akit akkor ismert meg? Csakis ő.
- De másnak nem hittem volna el – felelem már sokkal könnyebb stílusban, habár még mindig nyomasztó gondolatokkal van tele a fejem. - És más nem is akart volna a végtelenségig győzködni. Csak te vagy ilyen elszánt.
A kérdésére csak elmosolyodom, bár van abban valami furcsa, ahogy az utolsó két szót mondja. Arra tippelek, hogy a téma miatt, de ki tudja. Megkérdezhetném, de úgy sem kapnék választ rá.
- De, de nekem kéne ilyesmiket mondanom, mégis csak te vagy a lány – vonok vállat, de aztán észbe kapok. – Ez elég szexista volt – mondom ki helyette, de mindketten tudjuk, hogy nem úgy gondoltam. Csak oldani próbálom a feszültséget, ami szinte tapintható.
Visszatérek a mocsokhoz, de csak amíg Demi meg nem jegyzi, hogy így már érthető, hogy hol voltam olyan sokáig. Zavarba jövök.
- Nem hittem, hogy észrevetted. – Nem tudom, hogy ez most mentegetőzés akar-e lenni részemről, nem tettem semmi rosszat és nem gondolom, hogy Demi neheztelne rám, szóval nem is értem, hogy miért csinálom. A félbehagyott mondata viszont megint teljesen elbizonytalanít. Nem békélt meg a dologgal. – Nem arról van szó, hogy levett a lábamról – rázom a fejem, de nem vagyok valami meggyőző. – Csak most először érdeklődik irántam valaki. - Oké, ez kimondva még szánalmasabban hangzik, inkább nem is folytatom, hanem odébb ráncigálom a zsákot és csinálom a dolgom.
307 ↭ Armor ↭ Demii      

Megráztam a fejemet. Igazából szörnyű volt belegondolni, hogy minek tartotta magát és hogy ha én nem jövök… nem. Nem akartam arra gondolni, hogy még most is szörnyetegnek gondolná magát.
- Biztos vagyok benne, hogy más is felnyitotta volna a szemed a valóságra, ha nem velem találkozol – Közöltem vele komolyan és hosszan figyeltem őt. Sosem… sosem gondoltam szörnyetegnek. Egyszerűen, ha ránéztem, akkor minden eszembe jutott róla, csak ez a szó nem. Ártatlan volt és kedves. Törődött másokkal. Tele volt szeretettel és neki is ez járt volna. Mégis… a sors valahogy nem ezt szánta neki. Az élete borzalmas volt; és nem akartam, hogy ez így is maradjon. Meg akartam mutatni neki, hogy… a világ nem annyira borzalmas. Csak egy kicsit. Mert valahol tényleg szörnyű világot éltünk. Sóhajtottam egy aprót.
A kérdésre és a mosolyára sóhajtottam egy aprót.
- Miért, én nem aggódhatok a… legjobb barátomért, hmm? – Vontam fel a szemöldökömet és valahogy úgy éreztem, nehezemre esik legjobb barátként hivatkoznom rá. De nem értettem, miért. Nem akartam hallgatni, mennyire összemelegedett azzal a nővel, de Wyatt szinte megállíthatatlan lett.
- Így már értem, hol voltál olyan sokáig esténként – Vállat vontam, mintha nem lenne nagy ügy. Belül viszont fortyogtam. Pont Dana? Komolyan? Annyi más nő van a világon, aki jobban passzolna Wyatthez, mégis… mégis vele kezd ki? Nem értem. – Ne mondd azért, hogy ennyivel levett a lábadról. Nem hinném, hogy… - Elhallgattam és nem is szólaltam meg ezután. A szemétre figyeltem újfent és bedobáltam az üres zsákba.
…nem hinném, hogy hozzávaló az a nő. Ezt akartam mondani, mégsem ejtettem ki hangosan a szavakat. Nem akartam Wyatt boldogságának az útjában állni a saját önzőségem miatt.

269 words ✧ Let It All Go ✧ note:

- Pedig köszönöm. Nélküled talán még ma is szörnyetegnek gondolnám magam – ingatom a fejem. Nem vagyok az a lelkizős fajta, úgy értem, olyan, aki kimond olyasmiket is, amiket a lelke legmélyén őrizget, de ezt most muszáj. Demi átsegített egy olyan szakaszon, ami elég meghatározó volt. Ő volt az első, akinek tényleg elhittem, hogy nem vagyok szörnyeteg, pedig Sai százados is ezerszer elmondta. Demitől hallani egészen más volt.
A válasza ezúttal egyértelmű volt. Szóval nem kedveli Danat. Kínosan húzom el a számat, fogalmam sincs, hogy most erre még is mit kellene mondanom. Ecsetelhetném, hogy mennyire klassz nő, hogy mennyi mindenen ment keresztül, de Demi nem az a fajta, akit egy szomorú sztori meglágyít. Ennek ellenére, a kedvemért mégis kierőszakol magából valami beleegyezés-féleséget, de magához hűen teszi.
- Hé, ezt nem nekem kéne mondanom? – eresztek meg egy mosolyt. – Mármint hogy aki megbánt, annak velem gyűlik meg a baja… - Somolyogva figyelem, majd némiképp felbátorodva azon, hogy nem zárkózik el teljesen attól, hogy jóban legyek a nővel, magyarázni kezdek: - Vele járőröztem a múlthéten. Kicsit izgultam, hogy talán majd ellenére lesz a dolog, de nagyon kedves volt végig. Miután leváltottak minket, elmentünk kávézni és késő estig beszélgettünk. – Valószínűleg úgy hangzik ez, mintha egy lelkes kisfiú mesélné el, hogy mi volt a suliban és kicsit elszégyellem magam, mert Deminek elég húzós volt a múlthét az apja halálának évfordulója miatt.




224 ↭ Armor ↭ Demii      

A rekedtes hangjára felvontam a szemöldökömet. Ismertem már annyira, hogy tudjam, most nagyon túlgondolt valamit. Tudtam, mennyire szereti önmagát alulértékelni. Azt hiszem, csak nem látta azt, amit én. Számomra ugyanis mindig… talán mindig többet jelentett, mint egy egyszerű barátot. Bár arra még nem jöttem rá, pontosan mi ő nekem. Fontos volt a számomra, az egyetlen, aki igazán ismert és aki mindvégig velem volt.
- Ne köszönd, butus – Rámosolyogtam. Nem akartam, hogy azt higgye, hálával tartozik nekem. Ha ő nincs, én már halott lennék. Én voltam hálás tehát neki.
A kérdésre nyekkentem. Ennyire látszik? Meg akartam kérdezni, de felesleges volt. Mély levegőt vettem és végül felé fordultam, nem törődve tovább a szeméttel, meg a mocsokkal körülöttünk. Valahogy jobban lekötött Wyatt és az a nő.
- Nem, tényleg nem kedvelem – Közölni akartam vele, hogy neki sem kéne és jobb lenne, ha elfelejtené, de ahogy beszélt róla… a pokolba. Mi jogom lett volna azt mondani, hogy kerülje messziről azt a nőt? Önzőség lett volna ezt mondanom vagy kérnem tőle. Lemondás ült ki az arcomra és fájdalom költözött a szívembe; de szinte fel sem fogtam. – Hát, én… hm. Azért vigyázz vele, jó? Csak ennyit ígérj meg nekem – Halványan elmosolyodtam, majd a földre pillantottam. – Talán van egy olyan oldala is annak a nőnek, amit én nem láttam. De ha bánt téged, velem gyűlik meg a baja – Néztem újra rá, de már nem mosolyogtam. Azon agyaltam, miért zavar, hogy Wyattet érdekli az a nő…

238 words ✧ On my own ✧ note:

A válasza mosolyt csalt az arcomra, de közben egy jeges kéz a szívembe markolt. Vajon mikor jön rá, hogy nélkülem sokkal jobb lenne neki? Sokszor gondolok erre, túlságosan is sokszor. Hogy mi lenne azokkal az emberekkel, akik valaha is jók voltak hozzám, ha sosem ismernek meg. Stan és Mary még talán ma is élne, talán itt, Krisályvárosban a biztonságot nyújtó falak között… És Demi… Talán ha én nem vagyok, nem fajulnak odáig a dolgok közte és az apja között…
- Jól tudom – kissé rekedten felelek, a bűntudat karcosra kaparta a torkomat. Csak némán teszem hozzá, hogy ő már bizonyította ezt, hogy számíthatok rá, de én nem tettem semmit. - Köszönöm.
A Danara vonatkozó válasza nem győzött meg túlságosan. Az „is-is” nem úgy hangzik, mint a „jaj de jó, hogy végre megismertél valakit, Wyatt, talán nem fogsz egyedül meghalni, gratulálok”. De akkor vajon mit jelenthet? Most először éreztem teljesen tanácstalannak magam Demivel kapcsolatban, mármint… szeretném, ha kedvelné Danat, de így fogalmam sincs, hogy van-e rá szemernyi esély is.  És az, ahogy rákérdez sem segít…
- Nem kedveled, igaz? – próbálok úgy viselkedni, mintha nem lenne nagy dolog, de azért egy kicsit elszontyolodom.  – Tudom, hogy egy kicsit… rámenősnek tűnik, elsőre nekem is fura volt, de aztán ahogy beszélgettünk és jobban megismertem… Nagyon szimpatikus – ismerem be az előbbiek után kissé félve.



216 ↭ Armor ↭ Demii      

Nem is tudom, mi lenne velem, ha Wyatt nem lenne. Annyira összenőttünk már az évek alatt, hogy ha elveszítettem volna magam mellől, talán végérvényesen bediliztem volna. Sőt, már-már azt éreztem, olyan, mintha ő maga lenne a józanságom. Ha nem volt mellettem, elveszítettem önmagamat… A szavai pont ezért estek jól. Most is, mint mindig, számíthattam rá.
- Tudom, Wyatt – Egy hosszabb pillanatig bámultam rá. – Te is számíthatsz rám, ne felejtsd el – Tettem hozzá egy halvány mosollyal.
Amikor a nőt említette, kissé a kedvemet szegte. Nem voltam jóban Danával, sőt. Nem volt szimpatikus, de nem akartam rögtön ezzel kezdeni. Wyatt pedig visszakérdezett.
- Is-is – Diplomatikus válasz; legalábbis annak szántam. Nem akartam belemenni, hiszen nem tudtam, mi van köztük. Reméltem azért, hogy nem akar lecserélni rá.
Nem is bántam, hogy rátaláltam arra a tetemre. Terelte a témát, bár… csak pár percre. Wyatt ugyanis vissza is tért Danához. Mély levegőt vettem. Nem akartam rákérdezni, nem akartam tudni, mégis úgy éreztem, köteles vagyok rákérdezni. Nem néztem Wyattre, csak a zsákra, aminek a száját épp igyekeztem bekötni.
- Az nagyszerű… és? – Végül a fiúra néztem, de látszott rajtam, hogy valami nem oké. – Mesélj – Nyögtem ki némileg erőtlenül, várva, hogy beszéljen erről a híres-neves Danáról.

198 words ✧ On my own ✧ note:

- Nem tetszik ez nekem – vallom be csendesen és beiktatok egy rövid szünetet a mocsokban turkálásba, hogy megint Demire nézhessek. Az az elvem, hogy a jó barát nem marad csendben és bólogat, ha a barátja olyasmire készül, amiből nem jöhet ki jól. És abból, ahogy ezt felvázolta… semmi jó nem sülhet ki. Ettől függetlenül nem tisztem lebeszélni. Talán akkor lennék igazán jó barát, ha megtenném, de eszemben sincs bármiben is befolyásolni ezt a lányt. – Ha baj lenne… Adja Isten, hogy ne legyen, de ha mégis… ugye tudod, hogy rám mindig számíthatsz?
A derűsebb téma kicsit ellazít, megint a munkára koncentrálok és közben azon mosolygok, hogy mennyire jól ismerem Demit. És mennyire hasonlítunk. Aztán felhozom Danat. Most először beszélek bárkinek is lányokról… nőkről, pontosabban, ugyanis Dana harminc is elmúlt.
- Érdekes nő? – kérdezek vissza. – Jó vagy rossz értelemben? – puhatolózok. Demi közben kiszúr egy halott mutánst és megkér, hogy segítsek belerángatni a zsákba. Kicsit zavar a témaváltás, ezzel akár rá is érhetünk, de készségesen nekiállok a felpuffadt tetemet a zsák felé taszigálni. – Szóval Dana… - veszem fel újra a fonalat. – A múlthéten ismerkedtünk össze – magyarázom és Demi tekintetét keresem, kíváncsi vagyok, hogy mit szól ehhez. Bár gondolom meghittebb lenne erről úgy beszélni, hogy közben nem egy undorító, élettelen izével viaskodom.


212 ↭ Armor ↭ Demii