A tankönyvekből rémlettek a leírások az orhida kapcsán, azonban soha nem gondoltam volna, hogy ennek a szörnynek a harapása ilyen hatást fog kiváltani belőlem. Kiadtam mindent a gyomromból, sőt, még azután is öklendeztem és erőltetett a hányási inger, amikor már nem volt semmi más a gyomromban, amitől megszabadulhattam volna. Pocsékul éreztem magam. A szédülés ugyan elmúlt, de a helyét átvette a migrénszerű fejfájás, én pedig azt hittem, menten kettészakad a fejem. Csengett a fülem is, de sikerült valahogy kivennem Kill szavait. Óvatosan rápillantottam, majd a kis üvegcsére, amiben az a gyógyszer volt, amit a vírus terjedésének megelőzésére volt szokás bevenni. Tisztában voltam, hogy milyen hatással rendelkezik, éppen ezért megráztam a fejemet, jelezve Killiannak, hogy nem kívánok bevenni belőle. Lelki szemeim előtt megjelentem én, vértől mocskosan, miközben az általam szétdarabolt holttestek vesznek körbe, és tudtam, hogy semmi áron nem szabad bevennem ebből. Féltem, hogy milyen hatást érne el nálam, Killian azonban erőszakkal szétfeszítette az állkapcsomat, a számba helyezte a gyógyszert, és arra kényszerített, hogy nyeljem le. Ellenkezni akartam, ellökni őt magamtól, azonban annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam semmilyen ellenállást kifejteni. A gyógyszer pedig végül a szervezetemben landolt. Lehunytam a szemeimet egy pillanatra, várva arra, hogy a pirula kifejtse hatását, és hogy én valamilyen őrült üzemmódba kapcsoljak. Azonban nem történt semmi ilyen. Amikor kinyitottam a szemeimet, nagyon jól éreztem magam, szinte soha jobban. Nemcsak boldog voltam, hanem úgy éreztem, hogy tele vagyok energiával és erővel. Bámulatos volt ez az érzés, egyenesen részegítő.
- Köszönöm, Killian – pillantottam hálásan a fiúra, aprót simítva az arcán, amit jó ég, nem is tudom, miért csináltam. Felkeltem a csatorna mocskos vizéből, majd odaléptem a kattant tisztító mellé. Láttam, hogy ébredezett, azon gondolkodtam, hogy mit tegyek vele, majd egy hirtelen ingertől vezérelve beletapostam az arcába, hogy ismét eszméletét veszítse. – Gyere, menjünk, mielőtt még nagyobb bajba keveredünk ez a buggyant mellett – böktem a fejemmel a csatornatisztító felé, majd mit sem törődve azzal, hogy Kill mit csinált, én megindultam a kijárat felé.

Hálás voltam, amiért Kill nem erősködött tovább a sérülésem kapcsán, hanem csak óvatosan felemelte a karbantartó eszméletlen testét, ügyelve arra, hogy ha egy mód van rá, ne okozzon még nagyobb sérülést neki, majd így indultunk meg a csatorna kijárata felé. Igyekeztem azt mutatni, hogy jól voltam, holott valójában nem volt az. Nemcsak az egész világ forgott velem, hanem még olyan érzés is volt, mintha a víz alatt lettem volna. Kill szavait is messziről hallottam, mint ahogy a saját testem is kicsit idegennek hatott. Minden alkalommal, amikor majdnem eltanyáltam, Kill megállt, és megvárta, amíg összeszedem magam, ezért pedig hálás voltam. Az állapotom azonban nem akart javulni, és a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy már a csatorna mocskos vízében ülök, azt sem tudva eldönteni, hogy merre van fent vagy lent.
- Kill, hagyj engem itt, és vidd ki a fickót, amilyen gyorsan csak tudod. Én rendben leszek - motyogtam a fiúnak, miután eljutott a tudatomig az, amit mondott. Ilyen állapotban nem lett volna jó, ha ismét a kattant tisztítóval is foglalkozni kellett volna, aki saját magára volt a legveszélyesebb igazából. Végül aztán nem tudom, hogy Kill mit csinált, mert én a következő pillanatban oldalra fordultam, és hirtelen hányni kezdtem. Gyanítottam, hogy az orhida harapásának volt a következménye, de legalább a fejem kezdett kicsit kitisztulni, miután kiadtam magamból mindent.

Sokan valószínűleg úgy gondolhatták, hogy ölni volt a legnehezebb a szakmánkban, legyen szó emberről vagy mutánsról, de valójában, ez volt a feladataink könnyű része. Az elsőt szokták mindig a legnehezebbnek mondani, és ezt én sem tagadtam. Máig emlékeztem, milyen félelmetes volt az első küldetésem, mégha Kill velem is volt. Azután azonban... hozzászokik az ember az öléshez. Már nem érez utána semmit, egyfajta tompultság jelenik meg. Hogy mit tartottam hát én a legnehezebben? Valakinek az életben tartását. Itt volt például ez a férfi, aki fertőzött volt, és az orhida mérgének hatására ki tudja miket hallucinált. Szükségünk volt rá, hogy kikérdezhessük, azonban nem volt hajlandó megadni magát, bár nem is volt valójában tudatánál - az ilyeneket volt a legnehezebb megfékezni. Persze, egyből le is üthettem volna, de nem szerettem volna kivinni feltétlenül a csatornából őt. Óvintézkedés gyanánt. Abban a pillanatban azonban, hogy eltört a válla, ami igen komoly sérülés volt, mindez már nem is számított. Kill egy erős bal horoggal kiterítette a szökni próbáló férfit, aki legalább így egy rövid ideig nyugton maradt.
- Induljunk hát - bólintottam egy aprót, jelezve, hogy egyetértek, minél előbb el kell látni őt, mielőtt azonban akár egy lépést is tehettem volna, egy apró szúrást éreztem a nyakamon. Mintha tűvel szúrtak volna meg, olyan apró volt. Kill ösztönösen lelőtte az orhidát a vállamról, rajtam azonban kábultság lett urrá. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok vagy éppen mit csinálok, azt pedig végképp nem, hogy hogyan nem éreztem a mutánsnak a közellétét. Végül ennek a furcsa állapotnak az vetett véget, amikor Kill magához ölelt félig, miközben a nyakamat kezdte el vizsgálgatni.
- Azt hiszem, jól vagyok. Egy kicsit szédülök a harapása miatt, de ez el fog múlni hamar - tettem még hozzá, miközben megpróbáltam biztatóan mosolyogni a fiúra. Eltoltam magamtól, majd a csatornatisztító felé böktem a fejemmel. - Fogjuk és menjünk innen, mielőtt kiderül még más is lapul a sötétben - jelentettem ki, miközben megindultam a kijárat felé. Hagytam, hogy Kill cipelje a másikat, mert biztos voltam abban, hogy ha nekem is be kell segítenem, akkor csak felbukunk. Forgott kissé velem a világ, és nem hittem volna, hogy egyenesen megyek, de legalább két lábon voltam még.

Aggodalmasan ráncoltam össze a szemöldököm, amikor Kill a kérdésemre azt felelte, hogy elcsúszott. Persze, ha nem ismertem volna őt vagy a képességeit, még talán el is hittem volna, hogy egy egyszerű megcsúszásról lehetett szó, de tudván, hogy egy orhida garázdolkodott itt valahol, ez csak még több aggodalomra adott okot. Csak úgy véletlenül magától nem hittem volna, hogy megcsúszott volna. Ennyire szerencsétlen azért ő sem volt. Figyelmesen tanulmányoztam hát a vonásait, hátha sikerül azokból kiolvasnom bármit is, de látszólag nem volt semmi baja, így egy kis időre félretettem kételyeimet. Most másra kellett koncentrálnom.
Csendben hallgattam, ahogy a férfi megpróbálta kikérdezni a csatornatisztítót, ám ő csak zagyvaságokat beszélt. Ekkor történt, hogy kiszúrtam a csuklóján a két kis apró foltot, ami a harapás helyére utalt, ám mielőtt ezt a társam tudtára adhattam volna, a férfi már lendült is, hogy Killt megtámadja, nekem pedig egyből kapcsoltak a reflexeim. Nem állt messze tőlem, így nem esett nehezemre a térdhajlatába rúgni, aminek hatására egyből térdre zuhant, majd mielőtt bármi mást tudott volna tenni, mögélépve ismét hátracsavartam a karjait, s olyan biztosan tartottam őt, hogy hiába próbált ficánkolni, esélye se volt a szabadulásra. Nos, mindebben csupán annyi probléma volt, hogy még jobban felbőszítettem. Olyan állatias hangokat adott ki, amiről én nem hittem volna, hogy képes egy ember ilyet kiadni. Bár, ki tudja a férfi mennyire volt ember.
- Kill, segíts megtartani. Megharapta az orhida, és most mindenféléket hallucinál. Valószínűleg egyáltalán nem tudatosult benne, hogy kik vagyunk - préseltem ki ajkaim közül ezeket a szavakat, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy megakadályozzam a szökését. Aztán hallottam, ahogy egy hangos reccsenés kíséretében eltörik az egyik válla. A jobb karja ennek hatására teljesen elernyedt, nekem pedig a hirtelen bekövetkező különbség hatására, amivel a férfi eddig rángatta a karjait, megcsusszant a fogásom a jobb karján, ő pedig kitört fogásomból.