A humorom nélkül nem is igazán tudom, hogy bírnám ezt a melót. Persze, azt nem mondanám, hogy mindenki értékeli a vicceimet, mert a többségük elég sötét és keserű, de hát ennyi halál meg szörnyűség mellett szerintem érthető, hogy ilyen fejlődött. Olyasmi ez, mint az orvostan hallgatóknál, amikor először mennek a boncterembe. Muszáj valamivel oldani a feszültséget. -Láttad, milyen étvágygerjesztőnek találtak. – vigyorodom el. Meg egyébként szerintem tényleg az lennék. Az a kis vicces, csokis, lekvárral a közepén. Azokat szeretem, csak ritkán eszem. Lusta vagyok süteményeket vásárolni magamnak, sütni meg még inkább. De legalább ma nem lettem az, megúsztam néhány apróbb horzsolással, de semmi extra. Van, aki szeret a harci hegeivel dicsekedni, de az nem én vagyok. -Végül is… - vonok aztán vállat, mert nálam még az is relatív, hogy szerencsének minősül-e, ha életben vagyunk. De nem siránkozni jöttem, meg egyébként se nagyon szoktam kifejteni az ilyesfajta kibuggyanó gondolataimat. Egyszerűen csak kijönnek néha a számon és annyiban hagyom őket. A bányászok viszont gondolom örülnek, hogy mindannyian egy darabban értük el a bányát, mert így megvan a teljes testőr szolgálatuk, még ha mi annyira nem is örülünk neki, hogy itt ácsoroghatunk egész nap. -Hát, remélem, hogy nem holnapig. – forgatom meg a szemeimet. Egyszer megesett az is, bár akkor nem a munka nyúlt hosszúra, hanem egyszerűen eltévedtünk, aztán persze cidriztünk az életünkért, hogy vajon mi a jó szarral fogunk találkozni. -De akár bújócskázhatunk is. Ha nem jövök elő, akkor tudod, hogy megint itt vannak a kromok, és teasütemény lettem. – vigyorodom el a fákat fürkészve. Nem mondom, hogy én lennék a legszorgosabb ácsorgó, mert éppenséggel én is elkártyáztam már a napot néhányszor. Na, de a mai biztosan nem az a nap. Már az indulás is rázós volt, úgyhogy nem valószínű, hogy pont ma fogom elnyerni itt mindenkinek a gatyáját. Más helyzetben egyébként bármikor elnyerem szívesen bárkinek bármilyen ruháját. -Ha vissza is jutunk ilyen szép formában, akkor a vendégem vagy egy fertőtlenítésre meg egy sörre. – Addig se kell hazamennem, de ezt már nem teszem hozzá. Meg aztán ezek után tényleg nem mondhatja senki, hogy mennyire befordultam Tristan óta, pedig bőven van rá okom.
Amilyen abszurd volt ebben a szituációban mulatni, belőlem pontosan úgy tört ki a nevetés, ahogy meghallottam Carter szavait. Nem tudom, hogy mi ütött belém, valószínűleg a feszültség hatása volt, de egyszerűen nem tudtam magamban tartani. - Hát nem is tudom, a kromok mit tartanak szépnek a kajájukban, még soha nem kérdeztem őket, de nem vonom kétségbe a szavaid – kacsintottam rá, hátra nézve a vállam fölött rá. Utána rögtön ismét előre szegeztem a tekintetemet az útra, de hál istennek a veszély elmúlt, és egyelőre több mutánst én sem szúrtam ki az út mentén. Reméltem, hogy ez így is fog maradni. Csak bólintottam egy aprót, amikor Carter azt mondta, hogy csak pár horzsolása van. Kevésbé lettem volna megkönnyebbülve, ha kiderül, ennyinél komolyabb sérülést szerzett akármelyikünk, de jelenleg tényleg úgy tűnt, hogy ezt a menetet a kromokkal viszonylag szerencsésen megúsztuk. Azt mindenesetre megjegyeztem magamban, hogy amint visszaértünk Kristályvárosba, muszáj lesz a jelentésembe beletenni, hogy egy hordányi krommal találkoztunk, még egészen közel a falakhoz, és hogy muszáj lesz a prefektusoknak megint körbejárni és tisztogatni kicsit. Mert gyanítottam, hogy az utánunk jövő, legközelebbi csapat már nem úszta volna meg ilyen könnyen ezt a találkozót. - Életben vagyunk még, szóval… - rántottam egy aprót a vállamon. Ebben a világban pedig minden másodperc, amit élve tölt el az ember, szerencsének számít, pláne idekint. Arról nem is beszélve, hogy az egész csapatunk életben volt még, súlyosabb sérülések nélkül, szóval ja, én úgy éreztem, hogy baromi szerencsések voltunk a helyzethez képest. - Igen, egy-két karcolás csak, semmi komoly – válaszoltam Carternek nyugodt hangon, ám nem néztem a nőre. Igazából, nem néztem meg, hogy a kromok bárhol is megsebesítettek-e, de fájdalmat sem éreztem sehol, vérezni se véreztem, szóval gyanítottam, hogy komoly bajom nem eshetett. Végül perceken belül megérkeztünk a bányákhoz, én pedig leparkoltam a dzsippünket a bányászoké mellé, olyan pozícióban, hogy ha gyorsan kellene eltűnnünk innen, akkor ne kelljen sokat szenvedni a jármű megfordításával. Az autóból magamhoz vettem az adóvevőnket, meg a fegyveremet, és csak azután hagytam el a kocsit, feltételezve, hogy Carter ugyanígy tett. - Mit gondolsz, mennyi ideig kell itt lennünk? – kérdeztem Aleidatól, miközben megindultam a bánya bejárata felé Elliotték mögött. Az efajta küldetésben pont ez volt az a rész, amit a legkevésbé szerettem. Szinte egész nap itt kellett várnunk arra, hogy a bányászok végezzenek, akkor is, ha üres kézzel jöttek vissza, és akkor is, ha találtak KRC-t odabent. Elméletileg ilyenkor arra kellett volna figyelnünk, hogy mutánsok még csak meg se közelítsék a bejáratot és a környező területet, a legtöbb katona azonban mostanra már kártyával szokta elütni az időt. Na, nem minta hibáztattam volna őket érte.
Cseppet sem hiányoztak ezek a kromok a nyakunkról. De hát ez a meló nem kívánságműsor. Örülhetünk, ha épp befigyel egy csoda és sikerül valami nyugisabb napot kifognunk. Na, hát pontosan ez az, ami ma nem jött össze. -Egyébként baziszép teasütemény vagyok. – villantok Reedre egy vigyort a vállam felett, de a fegyveremet még nem engedem le. Messze vagyunk mi attól a biztonságtól, hogy így tegyek, neki pedig vezetnie kell. Szóval jobb, ha egy darabban tartom mind a kettőnk seggét, legalább amíg oda nem érünk. -Biztató. – nem mondok többet, értem én az ő indokait is. Egyszerre mindent IS nem lehet csinálni, meg aztán ki tudja, nem lenne-e rossz vége annak a húzásnak. De egyszerűen kibukik belőlem. Az minden esetre legalább némi optimizmusra ad okot, hogy haladnak előttünk, tehát olyan óriási nagy baj nem lehet náluk sem. Kissé meglepetten emelem fel a fejemet a kérdés hallatán. Bevallom, mióta visszapattantunk az autóba, nem sokat törődtem azzal, hogy mi van velem. Vagyis de: ellenőriztem, hogy minden végtagom megvan. -Pár horzsolás. Semmi vészes. – na, nem mondom, azért rendesen fájt hátrabukni a krom súlya alatt, de már megedződtem annyira, hogy ne lelkizzek miatta. Egyébként sem olyan ritka ez. Súlyos sérülésem meg szerencsére nincs, tehát nem vagyok akadályozva. Lassan én is lejjebb engedem Verát, ahogy csitul a veszély és végre merek normálisan levegőt venni. Magamban persze cifrán káromkodok, hogy legalább az odaút lehetett volna zökkenőmentesebb. Nem is beszélve arról, hogy amekkora ramazurit csaptunk, mostanra elég nagy körzetben valószínűleg minden létező, mozgó szarság tudja, hogy itt vagyunk. Megkönnyebbülten kapom fel a fejem, amint meghallom Elliott hangját. Ezek szerint mi kaptuk a nagyját. Jobb is ez így, mert a bányászok nem erre lettek kiképezve. Ha ők kapták volna az egész falkát, valószínűleg kevésbé lennénk most megkönnyebbülve. -Relatív, hogy mi a szerencse. – vonok vállat. Mivel nincs miért féltenem magamat, ezért gyakran meggondolatlanul is belevetem magam bármibe. De abban megegyezhetünk, hogy az valóban szerencsés, hogy a létszám teljes maradt. -Te jól vagy? – kérdezem végül némi fáziskéséssel. Nem sokat láttam az ő viaskodásából, de annyit azért igen, hogy őt sem kímélték 1v1 bunyóval.
- Őszintén szólva – pillantottam fél szemmel a mellettem ülő nőre –, én is. Na meg hogy mi leszünk felszolgálva nasi gyanánt – tettem még hozzá egy halk felhorkantás kíséretében, majd tekintetemet ismét az útra szegeztem, a tájat kémleltem, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban újabb csapat krom fog nekünk ugrani. Tisztában voltam azzal, hogy nagyon gyorsak voltak ezek a dögök, de valószínűleg Elliotték is hallhatták, hogy milyen kalamajka volt hátul, így nem 50-nel totyogtunk az úton, hanem rendes sebességgel mentünk, hogy üldözőinket le tudjuk rázni magunkról. - Remélem – válaszoltam Carternek, s habár engem is érdekelt volna, hogy mi van elől a többiekkel, egyelőre nem mertem megkockáztatni azt, hogy felvegyem a kapcsolatot velük. Elliottot ismerve egyébként is szólt volna, miánts kicsit biztonságosabb részre értünk. Ami persze relatív volt, elvégre a falon kívül egyáltalán nem voltunk sehol biztonságban, pláne ahogy egyre inkább távolodtunk a KRC hatósugarától, de azért így is megvoltak azok a szakaszok, ahol általában nem lehetett mutánsokkal találkozni. - Megsérültél valahol? – kérdeztem Cartertől végül, amint egy kicsit enyhült a levegőben a feszültség, jelezve, hogy nagy valószínűséggel a kromok nagyját leráztuk. Hallottam, ahogy Carter leadott még pár lövést, jelezve, hogy abban a falkában voltak azért nagyon kitartó dögök, ám fokozatosan elmaradoztak, míg végül ismét csak magunk voltunk. Nem éreztem magam olyan feszültnek eddig, de most, hogy már nem voltak üldözőink, rájöttem, hogy az izmaimat végig befeszítve, a levegőt pedig a tüdőmben tartottam. Reméltem, hogy a mai küldetésben több ehhez hasonló váratlan találkozóban nem lesz részünk, mégis sejtettem, hogy ez naiv feltételezés volt. Egy pillanatra a gondolataim Erisre és Rorára terelődtek, feltámadt bennem az aggodalom értük, leginkább Eris miatt. Reméltem, hogy minden rendben volt velük otthon, mert nem tudtam, ma mikor fogok hazaérni. Már amikor elindultam, mondtam nekik, hogy valószínűleg későn fogok megjönni, de gyaníthatóan még a vártnál is tovább fog tartani ez a küldetés. Gondolatmenetemből végül az adóvevőn keresztül megszólaló Elliott hangja rántott ki. - Itt Reed, vétel – válaszoltam barátomnak. Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, megkönnyebbült, amiért hallja a hangomat, hallhatólag sértetlenül. - Elől minden rendben nálatok? És a bányászokkal? Mi itt hátul egy jókora falka krommal találkoztunk, próbáltunk figyelni az autójukra, de egy kicsit lekötötték a figyelmünket – magyaráztam neki, mire Elliott megnyugtatott, hogy ugyan ők is találkoztak egy-kettő bestiával, de azokat sikerült megölniük, mielőtt bárkiben kárt tettek volna. A kidőlt fával kicsit meggyűlt a bajuk, de igyekezték minél előbb eltakarítani az útból, hogy elhúzhassuk a csíkot a krom fészekből. - Nos, amennyire szerencsétlennek gondoltam magunkat, amiért egyből kromokkal találtuk magunkat szemben, annál szerencsésebben jöttünk ki a szituból – tettem vissza az adóvevőt a helyére, miközben a kilométerek fogytak alattunk, mi pedig egyre közelebb értünk a bányákhoz.
Tárgy: Re: Kristályváros bányái Szomb. Május 23, 2020 7:54 pm
Yada & Chris
A gagyi humorom az, ami általában átsegít az ehhez hasonló szar helyzeteken. Most sincs ez másképp, az a néhány mondat még éppen elfér, mielőtt újra belevetném magam a bunyóba, miközben ezerrel pörög az agyam, hogy mi a fasz lesz. Jó katonának lenni egy dolog, de ha túlerővel állunk szemben. Nos, az egy egészen más történet. Ezért is nem mindegy, hogy mi a helyzet elöl, mert innen csak akkor kerülhetünk ki élve, ha minél hamarabb elpucolunk a még ép bőrünkkel. Ehhez viszont az kell, hogy eltűnjön az útból a fa, méghozzá minél hamarabb. Hogy Reed mit csinál, arról percekig fogalmam sincs. Nem merem megkockáztatni, hogy megforduljak és megnézzem magamnak. Nem voltak illúzióim arról, hogy a kromok a végtelenségig fognak ácsorogni és gyönyörködni a szépségünkben. Azt még hallom, ahogy a társam próbálja felvenni a kapcsolatot a többiekkel, de minden más kiesik, amint a kromok megunják a feszült várakozást és úgy határoznak, hogy felkavarják az állóvizet. Kapásból három szörnyeteggel is meg kell küzdenem és amikor az utolsót is kivégzem, tudom, hogy még nem végeztünk. Persze, ehhez nem kell atomfizikusnak lennem. Csak a felpörgő motort hallom meg én is, és akaratlanul is gyengus vigyor kerül a képemre, mert ez egyet jelent azzal, hogy végre leléphetünk, lehetőleg gyorsan. A vezényszóra fel is pattanok a földről, hogy bevágódjak a hátsó ülésre, az ajtót viszont már nem sikerül becsuknom olyan egyszerűen. Az egyik mutáns a nyomomba ered és utánam kap, ahogy beülök az autóba. Egy jól irányzott rúgással penderítem ki a kocsiból, hogy végre nagy döngéssel becsaphassam a viharvert ajtót. Tudom, hogy nem kellene még fellélegeznem, hiszen attól, hogy az autóban vagyunk, még nem vagyunk biztonságban, de mégis elönt a megnyugvás, miközben újra magamhoz ölelem a nyílpuskát és feltérdelek az ülésen, hogy fedezzem magunkat. Egy egész falkányit nem fogok tudni leszedni vele, de arra éppen elég, hogy megtizedeljem a soraikat és így talán, ha elég fürgék vagyunk, akkor megmenekülhetünk a támadás elől. Máskülönben mindannyiunkból lakoma lesz estére. -Hála a jó égnek. Már azt hittem, itt maradunk teára. – dünnyögöm, miközben szélnek eresztem a nyilaimat. -Minden oké a többiekkel? – kérdezem, mert csak azt tudom, hogy már nincs útban a fa. De mivel arrafelé jelen pillanatban nem látok, ezért nem tudom, hogy vajon őket is kinézték-e már maguknak a kromok. Ha szeretnénk lelépni előlük, akkor ez nem lenne mindegy. Meg azért némi plusz tűzerő sem ártana az elülső kocsiból.
Tárgy: Re: Kristályváros bányái Vas. Május 17, 2020 10:24 am
Chris & Yada
Egy aprót bólintottam, amint meghallottam Carter válaszát. Szerencsénkre nem esett egyikünknek sem komolyabb baja eddig, bár tudtam, ez nem fog sokáig így maradni, ha nem húzhatjuk el a csíkot rögvest. A kromok teljesen körbevettek, én meg csak átkozódni tudtam magamban. Hiába voltak pusztán D szintűek, egy ekkora csapat simán le tudott volna teríteni bennünket. Nem, ez nem is egy csapat volt. Inkább egy egész falkányi krom. Egy pillanatra se vettem le a tekintetemet róluk, tudtam, ha így tettem volna, azzal aláírtam volna a halálos ítéletemet. Igazán nem is magunkat féltettem, sokkal inkább az előttünk álló kocsiban levőket. A bányászok képtelenek lettek volna megvédeni magukat egy mutánstámadás elől, ezért voltunk mi itt. Jelen helyzetben azonban vajmi keveset jelentett ez. Lassan hátrálni kezdtem a dzsipp ajtajához, ám hátamat nem mutattam a bestiáknak, felkínálva nekik azt vacsinak. Óvatosan araszoltam hátrafele, szándékosan kerülve a hirtelen mozdulatokat, nehogy kiugrasszam egyszerre az összeset a bokorból. Carternek igaza volt, muszáj volt megtudunk, hogy elől hogyan álltak a fa elpucolásával, és azt is muszáj lett volna elmondani nekik, hogy itt hátul elég gáz helyzet alakult ki. Mivel én voltam a vezetői ülés felől, legközelebb az adóvevőhöz, nem volt kérdéses, hogy nekem kell érte nyúlnom. A kromok látszólag még nem szándékoztak támadásba lendülni, s még amikor a nyitott ajtóhoz értem, akkor sem mozdultak egy tapodtat sem, csak engem méregettek, valószínűleg azon gondolkodva, most mégis mit csináljanak. Jobb kezemmel elengedtem a géppisztolyt, megpróbálva egy kézzel pozícióban tartani azt, miközben a másikkal hátranyúltam az üléshez. Tudtam, hogy hova tettem az adóvevőt, mégis nehezebbnek bizonyult ebből a helyzetből, látatlanban megtalálni azt. Végül aztán ujjaim csak ráfonódtak a fekete készülékre, majd gondolkodás nélkül előhúztam azt. - Itt, Reed. Vétel – nyomtam meg a gombot, majd továbbra is a környezetet bámulva vártam arra, hogy Elliott vagy Jenkins válaszoljon a hívásomra. Keservesen lassan jött a válasz a másik kettőtől, közben hallottam azt is, ahogy Carternek ismét társasága akadt. – Elliott, körbevettek a kromok bennünket, a bányászok veszélyben. Hogy álltak a fával? – hadartam el a mondanivalómat, igyekezve nem hagyni, hogy a pánik kiüljön a hangomban is. Aztán láttam én is, ahogy három krom meglódult felém. Az adóvevőt gondolkodás nélkül dobtam vissza az ülésre, majd mindkét kézzel megragadva a géppisztolyt, leosztottam a halálos lövéseket a mutánsoknak. Sok gondolkodási időt nem hagytak, mert épphogy az első három elhullott, helyüket egy újabb négyes csoport vette át, ezúttal sokkal közelebbről. Kettőt sikerült időben lelőnöm, a másik kettő azonban túlságosan is közel voltak hozzám ahhoz, hogy időben megölhessem őket. Félreugrottam az első csattogó fogai elől, ami így egyenesen lefejelte a dzsipp oldalát, én pedig golyót eresztettem bele, mielőtt összeszedhette volna magát. A negyedik támadóm a karomra próbálta rázárni mocskos állkapcsát, én pedig jól fejbekólintottam a géppisztolyommal, mielőtt célba érhetett volna, s így végeztem vele. Nem hallottam Elliott válaszát, ám a pár pillanatnyi csendben hallottam, ahogy felbőgnek előttünk a motorok, így tudtam, ideje elpucolni innen, mielőtt tényleg mindannyian krom vacsiként végezzük. Vagy annál is rosszabbként. - Carter! A kocsihoz! – kiáltottam a nőnek, remélve, hogy nem esett bántódása az előbbi ütközetben, majd én is ismét a vezetői ülés ajtaja felé kezdtem araszolni. Habozás nélkül lőttem le az újabb felénk közeledő mutánsokat, majd amint az ajtóhoz értem, egyből beugrottam, és bevágtam azt magam mögött. Elkezdtem beindítani a dzsippet, miközben arra vártam, hogy a társam is bevágódjon mellém. Előttünk már indultak is meg a katonai terepjárók, így amint Carter mellettem volt, én is beletapostam a gázba.
Tárgy: Re: Kristályváros bányái Szer. Május 06, 2020 6:08 pm
Yada & Chris
Bár egyébként sem vagyok túlzottan társaságkedvelő típus, ennek a fájta társaságnak még annyira sem örülök, mint általában. Persze, a nyugodt szolgálat egy szép remény, amire mind vágyunk és időnként meg is adatik, de hát nem azért állunk mi katonának, hogy aztán naphosszat egy székben lebzseljünk, mindenféle kockázatvállalás nélkül. Éppen ez a szép ebben a hivatásban. Mert félreértés ne essék, habár a húgom volt a fő oka annak, hogy erre jelentkeztem, a szolgálatomat azóta is komolyan veszem, még ha kevésbé lelkesedem is az élet szépségei iránt. -Mindig is szerettem volna egyet kocsikázni velük errefelé. – jegyzem meg szarkasztikusan. Ki ne vágyna egy romantikus sétakocsikázásra a mutánsokkal, nem? Úgysincs már olyan sok időnk és lehetőségünk viccelődni ezen a helyzeten, mivel a kromok igen hamar támadásba lendülnek. Ráadásul Reed balsejtelme is beigazolódik, hogy a támadónk nincs egyedül. Ennél alaposabb megfigyelésekre persze alkalmam sincs a rám vetődő szörnyetegnek köszönhetően. Csak tompán jutnak el a hangok a fülemig a dzsip túloldaláról, ahol feltehetően a férfi verekszik egy másik mutánssal. Ám mire talpra kecmergek, már ő is móresre tanítja az ő támadóit. Még örülhetek, hogy eddig csak egy ugrott nekem. Eddig. -Asszem. A majrét otthon hagytam. Két kar, két láb, egy fej. – leltározok gyorsan, elhadarva. Igen, úgy tűnik, hogy mindenem megvan. Még a lélekjelenlétem is. Vállon veregetném magamat, ha nem nézne ki nagyon ócskán egy ilyen cselekedet. Meg aztán nincs is rá túl sok időm, hiszen én is látom, hogy bőven van még ott, ahonnan ezek jöttek. Igazán siethetnének azzal a fagörgetéssel ott elöl, mert nem lesz olyan jó poén sokáig itt ácsorogni. -Ki kell derítenünk valahogy, hogy mi újság a többiekkel. – magyarázom a vállam felett. Azt nem kockáztatnám meg, hogy hátra is forduljak. Nem mintha jelen helyzetben létezne olyasmi, hogy jó irány, mivel bármelyik irányból megindulhatnak felénk. De az még aggasztóbb, hogy az előttünk lévő kocsi utasai valószínűleg nincsenek is felkészülve a támadásra. Különösen igaz ez a bányászokra, akik nem éppen arra vannak kitalálva, mint mi. Ezért is lenne fontos, hogy még most elejét vegyük a dolognak, mielőtt előrébb nyomulhatnának. Minden esetre én valami csoda folytán mégis csak jó irányba nézek, mivel kapásból négy bestia is megindul felém rohamtempóban. Lövésre emelem a számszeríjat. A nyíl kecsesen hasítja át a levegőben, hogy aztán méltó helyet találjon az egyik krom torkában, a második pedig a másikuk kitátott pofájába repül. Ám van egy rohadt nagy hátránya a nyílpuskának: nem elég gyors. Persze, ettől függetlenül nem véletlenül választottam, hiszen annál hatékonyabb. Azonban ez most nem jelent semmit, amikor két vadállat is rám veti magát. Az első roham elől még éppen sikerül kigurulnom. Újratölteni azonban már nem marad időm, így puszta kézzel döföm bele a közelebbi krom mellkasába a nyilat.
Tárgy: Re: Kristályváros bányái Szomb. Május 02, 2020 4:04 pm
Chris & Yada
- Vagy éppen csak ők vágytak egy kis sétakocsikázásra – válaszoltam vissza Carternek. A másik megszólalására csak felhorkantottam. – Ja, biztos azt gondolták, hogy amíg a többiek a kidőlt fával foglalkoznak, addig minket szórakoztatnak. – Végül is, ezt sikerült is elérniük, bár jobban örültem volna annak, ha a nyugiban ülhettem volna a dzsippben, amíg Elliotték eltávolítják az útból azt a fatörzset, mi pedig folytathatjuk tovább az utunkat. De persze, mint minden, úgy ez is túlságosan egyszerű lett volna. Ekkor hallottam meg a fareccsenését, s fegyveremet egyből abba az irányba kaptam. Biztos voltam abban, hogy ott lapult a levelek között az egyik bundás bestia, de amíg nem bújt elő jobban, addig lelőni se lehetett. Nem tehettem hát mást, mint hogy figyeljek, hol ebbe, hol abba az irányba, ugrásra készen állva bármilyen apró neszre. Ekkor történt, hogy egy krom előugrott, Cartert pedig ledöntötte a lábáról a hangokból ítélve. Segítettem volna neki, ám a dzsip kettőnk között volt, azt pedig nem tehettem meg, hogy meggondolatlanul elhagyom a pozíciómat, ezáltal lehetőséget adva a mutánsoknak, hogy a másik oldalról lerohanjanak bennünket. Ekkor láttam meg azt a mutánst, amelyik a fareccsenést okozta. Egyből lövésre emeltem a pisztolyomat, a bestia azonban túl gyors volt, és még azelőtt elveszett a szemeim elől, hogy meg tudtam volna nyomni a ravaszt. Magamban szentségeltem ugyan, de nem hagytam a figyelmemet lankadni egyetlen pillanatra sem. Hirtelen veszélyt éreztem a hátunk mögül, egyből sarkon perdültem, és megláttam a kromot felénk közeledni. Nem haboztam egyből golyót eresztettem belé. Az első a hasát találta el, a következő a fejét, és már adtam is volna le egy harmadik lövést csak a biztonság esetére, ha hirtelen hátulról nem ugrott volna nekem egy másik krom. Akkora erővel és lendülettel tört nekem, hogy ledöntött a lábaimról. Szerencsére még időben sikerült magam alá húznom a kezeimet, meggátolva azt, hogy felnyaljam a földet, majd jobbra gurultam, kitérve a krom következő támadása elől. Hátamba nyomódott a dzsipp kereke, tudtomra adva, hogy abba az irányba már bizony nem menekülhetek, de nem is állt tervemben. A pisztolyomat eldobtam az esés közben, hogy magamat védjem, most pedig ott hevert jó pár lépéssel előttem. Amikor a krom ismételten a torkom felé vetette magát, egy hirtelen lendülettel ugrottam fel guggoló állásba, majd megragadtam a krom legközelebb eső testrészét, a lábát, közelebb húztam magamhoz, amíg az próbálta összeszedni magát abból a sokkból, hogy az áldozata nem ott volt, ahol lennie kellett, majd a másik kezemmel megragadtam a torkát, és teljes erőmből a földhöz vágtam a fejét. Miután megragadtam a krom nyakát, felszabadult a másik, korábban lábát tartó kezem, és azzal elővettem egy másik pisztolyt a derekamra erősített övtáskából, és két golyót eresztettem a lénybe, csak hogy biztosan meghaljon. Gyorsan körbetekintettem, hogy látok-e még felém közeledni mutánst, majd mivel tiszta volt a terep, a géppisztolyomért mentem. - Carter, meg vagy még? – kérdeztem a nőtől, miközben felegyenesedtem, és ismét célzó állást vettem fel. Azonban, bármi is volt a másik válasza, már tudtam, hogy bajban vagyunk. A kromok ugyanis körbevettek bennünket. Láttam a felvillanó szemeiket a fák között, a fehér bundájukat a levelek között. Azt hiszem, bajban voltunk.
Tárgy: Re: Kristályváros bányái Csüt. Ápr. 30, 2020 6:36 am
Yada & Chris
Nemcsak a ránk támadó szörnyeteg gyorsasága akadályozott abban, hogy egyáltalán egy pillantást vessek rá, hanem az az egyszerű tény is, hogy elnyúltam miatta az ülésen is, ahogy oldalról nekicsapódott a járműnek. Nem örültem túlzottan, hogy még épphogy elindultunk, de máris harcba kell bocsátkoznunk. De hát mára ezt dobta a gép. Minden esetre, ha már látni nem látjuk, maradt az a lehetőség, hogy a józan paraszti észre hagyatkozzunk. Abból kiindulva, hogy Reed szerint nagyobb rondaságokkal nagy valószínűséggel nem akadhatunk össze, egy krom tűnik a legvalószínűbbnek. -Tudom. – bólintok egy aprót a férfi szavaira, miközben elindulok, hogy körbejárjam az autót. Nem igazán akarok eltávolodni, ha nem muszáj. Főleg, ha Reednek igaza van és egy egész csapatnyival van dolgunk, akkor nem lenne túl szerencsés itt hagyni a többieket és ezzel együtt elzárni a saját egérutunkat is. -Biztos azt hitték, unatkozunk. – kúszik fanyar mosoly az arcomra. -Nagyon önfeláldozó, hogy meg vagyunk mentve az unalom okozta haláltól. – Általában egyébként nem szeretik a humoromat. De nem tartom valószínűnek, hogy ezt a munkát el lehetne végezni nélküle. Olyasmi ez, mint amikor az orvostanoncok először járnak a hullaházban. Csak hát nekünk ez mindennapos, ez az átlag. És nem igazán fér bele, hogy mindannyian megkattanjunk. A reccsenésre én is oda kapom a fejemet, a fegyveremmel együtt. Célozni persze a semmire én sem tudok, de most legalább az irányt tudom, hogy merre tüzeljek. Csak hát hiába, mivel az újabb roham nem arról jön, amerről a hang. Balról vetődik felém a fehér rondaság, ledöntve a lábaimról. Épp csak arra marad időm, hogy betámasszam a karomat a torka és önmagam közé, ezzel megakadályozva, hogy belém harapjon. Ráadásul Christian megérzése is hamar beigazolódik. A kocsi túloldalán egy újabb krom alakja bontakozik ki, egyelőre kényelmes tempóban lépkedve a hátunk mögül. Kiváló lehetősége nyílik a támadásra, hacsak Chris azóta nem fordult meg, engem pedig túlságosan leköt, hogy a társával hadakozzak. A földharcunk egyébként nem nyúlik hosszúra. Az első meglepetésemet követően a másik kezemmel is elkapom a kromot és lendületet veszek, hogy a fejét erőből nekicsapjam a kocsi sarkának. Az első ütés ugyan nem elegendő, de arra elég, hogy a támadó megszédüljön és a második csapáshoz már jóval kevesebb ellenállást tudjon tanúsítani. Normál esetben meggyőződnék róla, hogy még él-e, ám ekkor szúrom ki a második játékost a kocsi alatt elpillantva.
Aprót bólintottam, amikor Carter azt mondta, hogy egyelőre semmit nem lát. A támadónk rendkívül erős és gyors volt, így nem csodálkoztam, hogy a nő nem tudta kivenni a mutáns alakját, és csak remélni tudtam, hogy miután konstatálta, hogy három nagy fémdoboz halad az úton, jobbnak látta, ha nem próbálkozik meg még egy támadással. Igazából magam is tudtam, hogy ez naiv feltételezés volt. Kiugrottam hát a dzsippből, fegyveremmel a kezemben, hiszen fedeznünk kellett a többieket, amíg azok a kidőlt fával voltak elfoglalva. A bányászokat mindenképp meg kellett védenünk, mint ahogy az autójukat is, hiszen egyedül az volt alkalmas a nyersanyagok biztonságos szállítására. Szemügyre vettem a horpadást, azon gondolkodva, hogy mégis milyen bestiával állhattunk szembe. Carter megemlítette, hogy egy krom, amire csak aprót biccentettem. Nem volt kizárható, még ha a kromok első sorban éjszakai élőlények is voltak. Megfordult a fejemben, hogy lehet, a közelben van a rejtekhelyük, és veszélyeztetve érezték magukat, azért merészkedtek elő. Ha ez valóban így volt, akkor még szerencsénk is lehetett, elvégre azok a szőrös bestiák érzékenyek voltak a napfényre. Felpillantottam az égre, és meg kellett állapítanom, hogy talán még sincs akkora szerencsénk. Kezdett ugyanis beborulni, a vastag esőfelhők egyre jobban betakarták a korábbi tiszta eget, maguk mögé rejtve a napot. Vagyis, ha kromokról volt szó, azok erősebbek lesznek, mint alapból nappal lennének. - Ha tényleg krom támadt ránk, fokozottan figyelj. Mindig falkában vadásznak – emlékeztettem nőt, a biztonság esetére. Nem lett volna jó, ha váratlanul éri több mutánsnak is a támadása. Amikor azt mondta, hogy menjek a másik oldalra, bólintottam egy aprót, majd érzékszerveimet kiélezve, óvatos léptekkel kerültem meg a dzsippet. Szemeimmel folyamatosan a környezetet pásztáztam. - És még épphogy csak elindultunk – tettem még hozzá apró felhorkantással, amikor Carter megjegyezte, hogy izgalmas egy kirándulás lesz. Nem voltak kétségeim afelől, hogy nem ez a kidőlt fa és néhány mutáns volt az első akadály, ami elénk fog kerülni ez a küldetés során. A következő pillanatban hallottam egy fareccsenést, és egyből a zajforrás felé kaptam a fejemet. Abból az irányból jött, amerről jöttünk, a fák közül, Carter oldalán. - Werának hamarosan társa akad – szóltam a nőnek, bár sejtettem, hogy ő is hallotta a hangot. Szemeimet mindenesetre nem vettem le onnan, ahonnan a fareccsenés hallatszódott, de igyekeztem nemcsak arra figyelni, hanem a saját környezetemre is. Nem támadt meggondolatlanul a kis bestia, az egyszer biztos volt.
Kezdőlap 
A humorom nélkül nem is igazán tudom, hogy bírnám ezt a melót. Persze, azt nem mondanám, hogy mindenki értékeli a vicceimet, mert a többségük elég sötét és keserű, de hát ennyi halál meg szörnyűség mellett szerintem érthető, hogy ilyen fejlődött. Olyasmi ez, mint az orvostan hallgatóknál, amikor először mennek a boncterembe. Muszáj valamivel oldani a feszültséget.
Amilyen abszurd volt ebben a szituációban mulatni, belőlem pontosan úgy tört ki a nevetés, ahogy meghallottam Carter szavait. Nem tudom, hogy mi ütött belém, valószínűleg a feszültség hatása volt, de egyszerűen nem tudtam magamban tartani. 
∗
