Kell is ez a kis nevetgélés és viccelődés, mert olyan sokáig amúgy sincs rá lehetőségünk, mint amennyire szeretnénk, de legalább addig sem olyan nyomott a hangulat. Legalábbis addig nem, amíg meg nem áll az előttünk haladó autó. A tekintetemet úgy szegezem a Chris kezében tartott kütyüre, mintha az lenne a messiás. És amikor végre a válasz is megérkezik egy hangos, megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem, pedig kár előre örülnöm. Ha ők rendben is vannak, nekünk udvarlónk akad. Az már más kérdés, hogy a jövevény csajozási szokásai annyira hevesek, hogy először leborulok az ülésről, aztán úgy befeszülök, mint a kacsa a nőgyógyásznál. Egyelőre viszont még nem moccanok a kocsiból. Nem akarok öngyilkos lenni, hogy egyedül kiszálljak. Csak akkor moccanok, amikor Reed is kiszáll, bár ez nekem egy kicsit nehézkesebb, mivel épp az én ajtóm horpadt be az ütközésről. -Egyelőre semmit. – felelem oda sem pillantva, helyette a környéket pásztázom. -Talán egy Krom. – teszem hozzá, de érezni a hangomon a bizonytalanságot, mivel tényleg csak tippelek. Csak azt nem tudom, hogy hová tűnt, bármi is legyen az. Minden esetre teszek néhány lépést a kocsi hátulja felé, hogy megkerüljem a járművet. Mert abban viszont biztos vagyok, hogy nem maradtunk magunkra idekint. Főleg most, hogy könnyű préda lettünk, talán sikerül majd kicsalogatni a támadót a rejtekhelyéről, bárhol is legyen az. Abban sem vagyok biztos, hogy nem a kocsi alatt bujkál és amint ez a gondolat megszületik a fejemben, sietve hátrébb lépek a kocsitól. Nem hiányzik, hogy megszabaduljak az egyik lábamtól. -Körbenézel a másik oldalon? – kérdezem, továbbra is az előttem lévő teret pásztázva. De határozottan dobna a hangulatomon, ha tudnám, hogy minden irányból lefedjük a terepet, mert így jobbak az esélyeink a bestiával szemben. -Izgalmas egy kirándulás lesz. – jegyzem meg. Normál esetben mélyeket hallgatnék, de jelen pillanatban gyakorlatilag felesleges. Ami ránk támadt az pontosan tudja, hogy itt vagyunk és ezzel lépéselőnyben is van, mivel mi viszont nem tudjuk, hogy ő hol van. Ettől felborzolódna a hátamon a szőr, ha szőrös lenne.
- Hát, gyaníthatóan nem – értettem egyet nevetve a nővel, miközben akarva-akaratlanul is felidéződtek előttem az akadémiai évek, de gyorsan elhessegettem az emlékképeket az elmémből. Sok minden megváltozott azóta, s habár nem feltétlenül jóra, de ez volt, ezt kellett elfogadnom. Felesleges volt elmerülnöm a múltban, amikor a jelennek volt szüksége rám. Erisnek, Rorának és az apámnak. És persze ott voltak még a Flores-ok, illetve Elliott, de mindannyiójuk közül Eris volt a legfontosabb. Csakis miatta érte meg továbbfolytatnom ezt az elfuserált életemet, ahelyett, hogy mindent sutba vágva menekültem volna el. Gondolataimból végül az rántott ki, ahogy megállt előttünk a bányászok kocsija. Carter megállapítására, miszerint csend van, csak bólintottam egy aprót, és én is fülelni kezdtem, mielőtt az adóvevőért nyúltam volna. Valahogy túlságosan is csendes volt az erdő. Baljós érzésem támadt, de igyekezve elnyomni azt magamban próbáltam meg felvenni a kapcsolatot Elliottal. Pár másodperc múlva már meg is hallottam a barátom hangját, ami azért megnyugtatott abban, hogy neki baja nem esett. Még. - Itt Parker, vétel. Egy kidőlt fa állja el az utunkat. Megpróbáljuk elmozdítani onnan, ti addig fedezzétek a hátunkat. Vége – közölte Elliott, én pedig már nyomtam is a saját adóvevőmnek a gombját, hogy válaszoljak neki, amikor valami irtózatos súllyal nekivágódott a dzsippünk oldalának, még én is majdnem kiestem a kormány mögül – muszáj volt megragadnom azt, hogy a járműben maradjak. - Chris, mi volt ez?! – hangzott fel Elliott hangja. - Ne aggódj, kezeljük a helyzetet. Vége. – Nem akartam, hogy Elliott hátra siessen hozzánk, inkább foglalkozzon csak a kidőlt fa problémájával. Meg sem vártam, hogy mit válaszol erre a férfi, csak visszatettem a helyére az adóvevőt, majd felkapva a géppisztolyomat, vetettem egy pillantást Carterre, és kiugrottam a dzsippből, sejtve, hogy a nő is követni fogja a példámat. Felemeltem a fegyveremet, és jól körbekémleltem, mielőtt odamentem volna, ahonnan a támadás érkezett. Nem mondom, azért sikerült annak a mutánsnak egy horpadást csinálnia a dzsippünkön. - Láttál valamit? – kérdeztem Cartertől, miközben továbbra is azt lestem, hogy honnan jöhetett a bestia. A horpadás mellől persze elléptem, mert nem szerettem volna, ha legközelebb engem öklel fel a mutáns.
Lecsapok a lehetőségre, hogy Werával vessem magamat akcióba a kormánykerék helyett. Egyébként sem mondanám, hogy túlzottan odavagyok a vezetésért. Megcsinálom, ha kell, ez nem is kérdés, de ha már itt a remek lehetőség, akkor kihagyom. Jó lesz nekem hátul, életem szerelmével inkább! -Lehet az akadémiát eseménytelenül elvégezni? – vigyorodom el, mert aki semmit nem csinált annak idején, amiről most sztorizhatna, az nem is hiszem, hogy végül elvégezte. Vagy ha igen, akkor nem lesz túl hosszú a karrierje. Katonaként annyira nem éri meg magányos farkasnak lenni. Még ha a magánéletben az is vagyok, a terepen még velem is egészen más a helyzet. Tristant viszont nem beszélem ki túl bőven. A tény, hogy megőrült, önmagában nem titok, bárki utánanézhet, utána kérdezhet. A többi viszont maradjon inkább az ő titka, én biztosan megőrzöm. Ennyi jár neki. Mielőtt válaszolhatnék Christian felvetésére, felfigyelek én is, hogy megálltunk, s bár Werát nem fordítom előre, én azért odakapom a fejem. -Ez furcsa. Pedig csend van. – fülelek egy kicsit, majd elszakítom a kíváncsi tekintetemet az adóvevőtől, hogy visszaforduljak hátra. Jobb, ha abba az irányba nézek, amerre a fegyverem áll, a fülem ettől még remekül működik. Mielőtt azonban bármiféle választ kapnánk, valami nagy erővel a kocsi oldalának csapódik, én pedig kis híján bezuhanok az ülések közé. Pazar! Kicsit helyezkedem még, hogy ha esetleg kapnánk még egy ilyet, akkor ne billenjek le a francba, de nincs második roham, csak a síri csend. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy a veszély közel sem múlt még el. Nagy valószínűséggel csak a lehetőségre vár egy újabb támadáshoz. Furcsa módon még valahol meg is értem mögötte a logikát. Én sem ostromolnék egy láthatóan nálam strapabíróbb dobozt, ha helyette megvárhatom, hogy a tartalma felkínálja magát. Várakozóan pillantok Chrisre, hogy kiszállunk-e. Én részemről ezt tenném, de egyedül nyilvánvalóan nem fogok kiugrani és a vesztembe rohanni, még ha általában előszeretettel is teszek ilyesmit.
Én is elvigyorodtam, amikor azt felelte, hogy a fegyver a szíve hölgye. Biztos voltam abban, hogy nem egy sztorija lett volna róla, vagy vele, amiket szívesen meg is hallgattam volna. Bár azt is sejtettem, hogy nem a kocsikázás közben kellene sztorizgatnunk, mert az még elvonta volna a figyelmünket a küldetésről, és abból senki nem jött volna ki jól. Még ha az egész helyzetnek kicsit olyan feelingje volt, mintha nyaralni mennénk. Elvégre Kristályváros többsége soha nem tehette ki a lábát a falon, és még mi katonák is csak a küldetések során. Na, nem mintha bárki is élvezte volna a mutánsokkal a randit, kivéve azok, akik szerették őket megölni. Amíg nem az ölt meg bennünket. - Úgy érzem, nem csak nekem vannak érdekes sztorijaim az akadémiáról – nevettem fel Carter teátrális reakcióját látva. Ami azt illetti, bizonyos szempontból hiányoztak az akadémiai évek. Akkor még minden olyan békés volt és biztonságos. És állandó. De azután, hogy az ember kikerül a nagy betűs való életbe, már többé nem tudhatja biztosan, hogy melyik napja lesz az utolsó. Minden kiszámíthatatlan lett, bár talán ez valamilyen szinten megtanított arra, hogy értékeljem azt, amim van, legyen az bármilyen elfuserált is. Nem volt ennek a gondolatnak a mintaképe, inkább miután Erisszel találkoztam, formálódott minden át bennem. Sok mindenre ráébresztett a vele való találkozás. Amikor elmesélte, hogy mi történt a korábbi társával, csak egyetértően bólintottam egy aprót. Sajnos nagyon sokan egy idő után besokkaltak attól, amit csináltunk, attól, amivel nap mint nap szembe kellett néznünk. Elképzelni se tudtam, hogy milyen lehetne az élet úgy… Nem, igazából el tudtam képzelni, és tudtam, hogy előbb vetnék véget az életemnek, minthogy örökre olyan legyek. Mint az apám. Vagy mint Carter előző társa. Kattant. Az nem volt már élet, ráadásul csak a szeretteimnek jelentettem volna terhet, hiszen nekik kellett volna gondozniuk, ha nem zárnak be rögtön valahova, de még így is örök bélyegként kísérte volna őket. Hiszen az emberek nem tudják, hogy min megyünk mi keresztül, hogy mivel találkozunk, amikor kitesszük a lábunkat a kapun, ők csak azt látják, hogy valaki ismét megőrült. Nem tekintenek a felszín mögé, és kezdik el az okokat keresni. - Azt hiszem, lesz időnk bőven megismerni egymást a mai nap folyamán, amíg a bányászok dolgoznak – jegyeztem meg, majd mielőtt bármi mást mondani tudtam volna, arra lettem figyelmes, hogy lelassít, majd megáll előttünk a bányászok autója, így kénytelen voltam én is így tenni. Értetlenül vontam össze a szemöldököm. - Itt meg mi történhetett? – kérdeztem Cartertől, de aztán egyből vettem is elő az adóvevőt, hogy helyzetjelentést kérjek. - Parker, Jenkins, vétel. Helyzetjelentést kérünk. Miért álltunk meg? Vége. – Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy a mai küldetés során nem ez volt az utolsó nehézség, amibe ütközni fogunk.
444 ∗ Nyugodtan kitalálhatsz valamit, hogy mi történt ∗credit
Tárgy: Re: Kristályváros bányái Pént. Ápr. 17, 2020 9:09 am
Yada & Chris
Nem vagyok az indulatkezelés mintaképe, ez köztudott tény, de úgy vagyok vele, hogy ha már nem vagyok jó passzban, akkor a feszkót legalább valami hasznosba fektetem, ahelyett, hogy megint elbaltáznék valamit. Ezért is döntök úgy, hogy majd én fegyvert ragadok, amíg Reed vezet. -Köszönöm. Ő a szívem hölgye. – vigyorodom el, mert valóban különleges kapcsolat fűz a fegyveremhez. Nagyjából olyan, mint ahogy a kapitányok szeretik a hajójukat, csak én nem vagyok semmiféle kapitány. De hát nem is ez a lényeg, nem igaz? Aprót bólintok, ahogy visszakérdez. Nehéz volna nem észrevenni, hogy mennyire jóban vannak, kicsit még irigylem is érte a szó legjobb értelmében. Tristan még nagyjából fix pont volt az életemben, de már ez is a múlté, én pedig nem mondhatnám, hogy halálra töröm magam azért, hogy ez megváltozzon. -Ó, azok a régi szép idők az akadémián! – teszem a homlokomhoz a kezemet, mint valami drámakirálynő, mielőtt elröhögném magamat. Bár, ami azt illeti, nekem néha tényleg hiányzik egy kicsit. A kiképzésnek volt egy fílingje. Bár, ha az akkori énem hallaná, hogy visszasírom azokat az időket, akkor biztosan kiröhögne és nem hinné el. -Volt. Bekattant csóri. – pillantok el hátrafelé, mert egyébként meg cseppet sem jó így látni. A bekattant még egészen enyhe kifejezés az állapotára, mivel a nap nagyrészét lekötözve tölti egy ágyon. Amikor legutóbb meglátogattam, le kellett szedálni és még a nyála is folyt. Milyen élet egyáltalán az ilyen? Ráadásul rémes belegondolni, hogy ő mit gondolna, ha most látná magát józan ésszel. -Volt egy elég rázós küldetésünk, amiből nem jöttünk ki valami jól. Valami elpattant nála utána. – magyarázom, mert egyértelmű, hogy az ember nem kattan be csak úgy, magától. -Futólag ismerem egyébként. Nem volt még alkalmam korábban vele dolgozni. – rázom meg a fejem, ezzel egyszersmind témát is váltva, mert Tristan nem éppen a legvidámabb sztori, még ha nekem fontos is. Nem véletlen, hogy nem dicsekszem jobban az állapotával, mert úgy gondolom, hogy ennyi diszkréció azért jár neki.
Senkinek nem volt Elliott ötlete ellen ellenvetése, ezáltal már meg is volt beszélve, hogy akkor milyen felállásban megyünk. Az útvonal adott volt, nem volt túl sok kialakítva a bányákhoz, de felesleges is lett volna, hiszen nem tudtuk volna mindent folyamatosan tisztán tartani. Így volt kb. egy fő útvonal, amit általában használni szoktunk, illetve egy másik, arra az esetre, ha az előbbivel történne valami. Odalépve Carterhez megkérdeztem tőle, hogy vezetni vagy lövöldözni szeretne-e, és amikor az utóbbira esett a választása szélesen elvigyorodtam. Mármint az okát hallva, mert tökéletesen megértettem indítékait. Igazság szerint szerettem katona lenni. Ahogy a pisztoly markolata a tenyerembe simul, vagy ahogy eldördül a fegyver, célt találva magának, mindig megnyugtató hatással volt számomra. Ezek voltak azok az egyedüli pillanatok, amikor ki tudtam zárni az elmémből minden gondolatot, minden aggodalmat, minden kételyt. Nem létezett semmi más rajtam és a fegyveremen kívül. - Szemrevaló egy darab – dicsértem meg Carter kezében lévő számszeríjat. Egy kissé meglepő volt a nő kezében ilyen fegyvert látni, a katonák többsége a rendes pisztolyokat és társait szokták használni, míg a különleges fegyvertípusokat inkább a prefektusok, de feltételeztem, hogy nem véletlenül ezt használta. Nem sokára megjöttek a bányászok is, úgyhogy elfoglaltuk a helyünket a dzsippben. Először Elliotték indultak el, majd a bányászok kocsija, utána jöttünk mi. - Elliottal? – kérdeztem vissza fél szemmel Carterre pillantva, majd csak aprót rántottam a vállamon. – Még a Katona Akadémián ismerkedtünk meg, aztán azóta nem sikerült megszabadulnunk egymástól – viccelődtem, mert habár hangosan bevallani soha nem vallottam volna, főleg nem Elliott előtt, de végtelenül hálás voltam a barátságáért. Nem volt túl sok haverom, sőt, egy kezemen meg tudtam volna számolni őket, de engem ez soha nem zavart. Azokkal, akik voltak, legalább annál szorosabb volt a kapcsolatom. – Aztán társakká váltunk, és a közös küldetések során jó párszor megmentette már a hátsómat – tettem még hozzá, továbbra is halvány mosollyal az ajkaimon, ahogy eszembe jutottak ezek a küldetések. Habár sokaknak valószínűleg nem ezek számítottak volna a legjobb emlékeiknek, de számomra különleges jelentéssel bírtak. Minden egyes alkalommal, amikor megmentettük egymást, csak szorosabbá vált a kötelék közöttünk, és most már vakon rábíztam volna az életemet is. - És te ismered Jenkinst? Vagy valaki más a társad? - kérdeztem vissza, miközben lassan kigurultunk a kapun, és a főútvonal felé vettük az irányt.
Tárgy: Re: Kristályváros bányái Szer. Ápr. 15, 2020 6:46 am
Yada & Chris
Azért, mielőtt bármit is terveznénk, nem árt tudni, hogy mi vár ránk odabent, még ha csak nyomokban is. Én is tisztában vagyok vele, hogy a helyzet tulajdonképpen bármikor változhat, de erre egyszerűen nem lehet alapozni. Így hát akár reggeli a mérés, akár nem, én hálás vagyok az információért és egy aprót bólintok. Annyira nem vészes. Legalábbis egyelőre biztosan nem. Aztán majdnem a levegőbe bokszolok, mikor elhangzik, hogy majd mi fedezünk hátul, elvégre pontosan ez volt a terv, legalábbis részemről. Én minden esetre már készenlétre készülve a vállamra dobom Werát és odalépek a dzsipünkhöz. -Jó lesz nekem a készenlét. – mosolyodom el, miközben felkászálódom a helyemre. -Úgysem vagyok valami jó passzban. – teszem hozzá és ezúttal már el is vigyorodom. Végül is ez a leghasznosabb verziója annak, ha az ember ki akarja ereszteni a feszkót. Bár, a fene tudja. Shana ilyenkor elkezdett kötni. Egyszer én is kipróbáltam, de csak idegbajosabb lettem tőle, mint voltam, főleg, amikor úgy összebogoztam a fonalat, hogy úgy kellett levágni a tűről. Ez a kreatív hobbi nem az én világom, egyértelműen kiderült. Az én kezembe a fegyver illik, vagy még esetleg a gitár, de kötögetős nagyi már tuti nem leszek. Bár, ha tippelnem kéne, akkor valószínűleg nagyi sem. Amint végre megérkeznek a bányászok is, gondolom, elindulunk végre. Nem irigylem őket, bevallom. Erre lettünk kiképezve, de ettől még én se szívesen tenném az életemet csak úgy, idegen emberek kezébe, miközben amúgy meg tök védtelen vagyok. Az én jelenlétemet ráadásul sokszor nem is kultiválják a hozzájuk hasonló munkaerők. Nem szeretik, ha egy nő vigyáz rájuk. -Ti jól ismeritek egymást, igaz? – kérdezem egy kis idő múltán, amikor elindulunk, egyértelműen Elliottra célozva. Nem mintha egyébként olyan antiszociális bogár lennék, aki soha nem ismer senkit. Csak ez a mai nap alakult így, de láthatóan nem bánom különösebben. Mindeközben a tekintetemet persze nem veszem le a mögöttem futó útról. De hát ketten vagyunk, nem kell forognom, hogy tudja, hogy hozzá beszélek.
Miután mindannyian bemutatkoztunk egymásnak, és kezet ráztunk, egyből áttértem a terv megbeszélésére, hiszen nem voltunk így négyen összeszokott csapat, meg egyébként is volt még időnk, amíg a bányászok megérkeztek. Ők meg nem igazán tűntek úgy, mint akik siettek volna a feladatukra, de nem mintha hibáztatni tudtam volna őket. Én katona voltam, hozzászoktam már ahhoz, hogy időről időre a falon túlra is kellett merészkednem, ami illette, ez volt az egyik oka annak, hogy katonának jelentkeztem. Guardian már csak azért se lettem volna, mert nem akartam, hogy a vírust befecskendezzék a szervezetembe, még ha csak egy gyengített verzióban is. Náluk mindig fennállt az esélye annak, hogy a vírus elkezd terjedni, ha nem óvatos az ember, meg egyébként sem viselte el mindenki azokat a szereket. Nekem pedig ott volt Rora és az apám, akikre vigyáznom kellett. Meg most már Eris is. Már csak az hiányzott volna, hogy még egy félvér is a nyakamba szakadjon, aki felett bébiszitterkednem kell. Bőven elég volt a jelenlegi felállás, sokszor még ezt is soknak éreztem. Főleg amikor Rora és Eris együtt összeesküdtek ellenem, kettejük ellen meg nem tudtam mit tenni. Kész nőuralom lett a házunkban! Én meg a kanapéra lettem száműzve. - A reggeli mérések alapján most nem kell magas mutáns aktivitásra számítanunk, D-nél magasabb szintű mutánsokkal nem fogunk találkozni elvileg – válaszoltam meg Carter kérdését, szándékosan emelve ki, hogy a reggeli mérések alapján. Elvégre, mire a bányászok végeznek a dolgukkal, ki tudja, magasabb szintű mutánsok is a közelünkbe merészkednek-e. Nem véletlenül hoztunk magunkkal KRC töltényeket is. - Egy dzsip elől fog menni, felderíteni a terepet, ha nincs ellenvetése senkinek, én és Jenkins leszünk ezek, Reed és Carter, ti pedig fedezzetek minket, nehogy azok a mocskok hátulról támadjanak. Megfelel mindenkinek? – magyarázott Elliott, elégedetten mosolyogva, én pedig lehunyt szemekkel bólintottam. Sejtettem, hogy mire ment ki a játék, valamiért mindig is mániája volt az, hogy a küldetések során, ha többen voltunk, mindig mással legyünk. Állítása szerint ez is fejlesztette a képességeinket, de én tudtam, hogy valójában csak azt akarta, hogy a már jelenlévő állapotomnál ne gubózzak be még jobban, hanem ismerkedjek meg a többi katonatársammal kicsit jobban. - Vezetsz, vagy inkább készenlétben állnál egy kis mutáns lövöldözéshez? – léptem oda Carterhez, abban az esetben, ha mindenki beleegyezett Elliott tervébe, miközben arra vártunk, hogy a bányászok végre megérkezzenek.
Ki lehet mondani, hogy ma aztán bazi elégedetten keltem fel. Mindig bazi elégedetten kelek fel, amikor van mit csinálnom és ma bőven lesz. Indulás előtt még szertartásosan végigsimítom az egyenruhámat. Nem mintha nem lenne egyébként makulátlan, ez inkább csak az én hülye heppem. Arra emlékeztet, hogy milyen rohadt büszke voltam, amikor annak idején elkezdtem a szolgálatot. Kényelmes tempóban sétálok a dzsip felé, nem vagyok késésben. Sosem vagyok. Ami azt illeti, nem is igazán csípem azokat, akik ilyen alapvető dologra sem képesek, mint hogy időben ideérjenek. Végül is nem az lenne a lényeg, hogy ránk lehet számítani? A többiekhez megérkezve én is a kezemet nyújtom a bemutatkozásra. Nem teljesen ismeretlen a férfi arca, de eddig nem mondhatnám, hogy akár egy szót is váltottam volna vele, csak láttam már elsuhanni az éterben. -Aleida Carter. – tudatom mindenkivel, majd ha lekezeztünk, elpillantok abba az irányba, ahonnan a bányászokat várjuk. Hát, öregem… azért őket sem irigylem. -Mire lehet számítani? – kérdezem, mielőtt bármit is válaszolnék. Nem mindegy, hogy mennyire lesz rázós, még akkor sem, ha nem riadok vissza egy kis kihívástól. Így is állandóan kapom a fejmosást, hogy hajlamos vagyok eszetlen lenni és ezzel a többieket veszélyeztetem. Nem hiányzik még egy ilyen vidám beszélgetés, van nekem elég bajom így is. Na, meg a bánya sem éppen a megszokott terepem, úgyhogy mondhatjuk, hogy elvesztem a szüzességemet a jó kis sötétségben. De ha ilyen kurva szorgos meg alapos gyerek vagyok, akkor igazán nem sütheti senki rám, hogy fejjel megyek a falnak, nem? Vagy hát aztán tudja franc, lehet, hogy épp most csinálok majd komplett idiótát magamból. Minden esetre bárhogy is legyen, én leginkább a sereghajtó szerepére pályázom, hogy hátulról fedezzem a bagázst. Senki nem szeret hátul lenni, de valakinek biztosítania kell a visszautat is.
A mai nap is minden tekintetben teljesen megszokott volt. Kora reggel felkelni, elmenni Eliottal edzeni, mert hát, ő még mindig nem tudta túl tenni magát azon, hogy Eris simán legyűr mindkettőnket, még ha egyszerre is támadunk rá. Mondhatom, a férfi egón ejtett sebek fájnak a legjobban. Mindenesetre nem bántam a reggeli edzéseket (miután már sikerült kikecmeregnem az ágyból), egyébként sem ártott soha a fejlődés. Miután mindkettőnkről már patakokban folyt a víz, vettünk egy zuhanyt, és már készen is álltunk a mai feladatainkra. Mostanában csak megszokott rutinfeladatokat kellett elvégeznünk, amikben nem volt semmi izgalom, ma viszont végre kaptunk valami ennél izgalmasabb küldetést. Ugyanis ma volt a napja annak, hogy a bányákban dolgozók a falon kívülre merészkedjenek, és újabb alapanyagokat szerezzenek be. Ilyenkor mindig kaptak katonai kíséretet, néha még prefektusokat is küldtek velünk, biztos, ami biztos alapon. A mérések alapján azonban nem kellett kiemelt mutáns jelenlétre számítanunk ma, ezért csak minket küldtek Eliottal, illetve egy másik katonai párost. Elfogadtuk a feladatunkat, majd a raktár felé vettük az irányt, összeszedtük a felszerelésünket, és már a kapunál is voltunk, készen állva arra, hogy induljunk. A bányászok még sehol nem voltak, csak mi, katonák várakoztunk itt, hátunkat a dzsippnek döntve. Karba tett kezekkel álldogáltam csendben, miközben azt hallgattam, ahogy Eliott magyarázott valamiről. Nem igazán figyeltem rá, csak fél füllel, meg néha bólintottam egyet, meg hümmögtem párat, hogy jelezzem neki, persze, figyelek rá, de valójában a gondolataim végig Eris és Sonja körül jártak. Nem mondom, rendesen benne voltam a szarban, és még mindig nem tudtam, hogyan fogok tudni kikerülni belőle. Csak akkor kaptam fel a fejemet, amikor Eliott is elhallgatott, mert megjelent a másik két katonatársunk. Látásból már ismertem őket, bár soha nem váltottam még szót velük. Ami azt illeti, az utóbbi években eléggé magamba fordultam, de hát, a kristályvárosiak se láttak túlságosan szívesen maguk közt, szóval azt hiszem, ez nem is olyan meglepő. Eliott meg persze egyből odament hozzájuk bemutatkozni, így én sem maradhattam hátra. - Christian Reed – mutatkoztam be nekik, nyújtva a kezemet feléjük. Reméltem, hogy ők olyanok voltak, akik nem hallottak túl sokat a Reed családról, mert őszintén szólva, most nem volt túl sok kedvem megint végigmenni ezeken a körökön. – Ha a bányászok is megérkeztek, azt hiszem, indulhatunk. De előtte meg kellene beszélni egy védelmi stratégiát, meg hogy milyen útvonalon megyünk a bányákhoz – beszéltem tovább, miután leengedtem a kezemet, majd várakozóan néztem a többiekre, hogy ők mit javasoltak.
Kezdőlap 
Kell is ez a kis nevetgélés és viccelődés, mert olyan sokáig amúgy sincs rá lehetőségünk, mint amennyire szeretnénk, de legalább addig sem olyan nyomott a hangulat. Legalábbis addig nem, amíg meg nem áll az előttünk haladó autó. A tekintetemet úgy szegezem a Chris kezében tartott kütyüre, mintha az lenne a messiás. És amikor végre a válasz is megérkezik egy hangos, megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem, pedig kár előre örülnöm. Ha ők rendben is vannak, nekünk udvarlónk akad. Az már más kérdés, hogy a jövevény csajozási szokásai annyira hevesek, hogy először leborulok az ülésről, aztán úgy befeszülök, mint a kacsa a nőgyógyásznál. Egyelőre viszont még nem moccanok a kocsiból. Nem akarok öngyilkos lenni, hogy egyedül kiszálljak. Csak akkor moccanok, amikor Reed is kiszáll, bár ez nekem egy kicsit nehézkesebb, mivel épp az én ajtóm horpadt be az ütközésről.
- Hát, gyaníthatóan nem – értettem egyet nevetve a nővel, miközben akarva-akaratlanul is felidéződtek előttem az akadémiai évek, de gyorsan elhessegettem az emlékképeket az elmémből. Sok minden megváltozott azóta, s habár nem feltétlenül jóra, de ez volt, ezt kellett elfogadnom. Felesleges volt elmerülnöm a múltban, amikor a jelennek volt szüksége rám. Erisnek, Rorának és az apámnak. És persze ott voltak még a Flores-ok, illetve Elliott, de mindannyiójuk közül Eris volt a legfontosabb. Csakis miatta érte meg továbbfolytatnom ezt az elfuserált életemet, ahelyett, hogy mindent sutba vágva menekültem volna el. 
∗
