Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Reagok száma :
1652
Tárgy: Re: Folyosók Kedd Márc. 27, 2018 8:56 pm
To: Seth Wilson
I want to be be a good man, I wanna be a saved
- Jorge is meg van elégedve a munkáddal... És biztos vagyok benne hogy ő sem hibáztat. Tudod hogy milyen és különben is.. Neki is Ashley az első. Jobban aggódik most a lányáért minthogy a te felmondásodat akarja - próbáltam nyugtatni a férfit de mintha falra hányt borsó lenne minden szavam. Éreztem hogy ideges. Éreztem hogy majd felrobban és... Talán ha nem vagyok ennyire kimerült én sem lettem volna másként. Az aggodalom a csontomig vágott volna, és valószínűleg már a fél irodámat leromboltam volna idegességemben. Ha nem vagyok ennyire kimerült a drága, párnázott székek már apró darabokra törtek volna a falakon. A ritka könyvek a könyvespolcon már laponként hevertek volna a fényes parkettán. De ez a düh... még nem ébredt fel bennem. Talán majd ha hazamegyek és egyedül maradok. Ha már nem lesznek tanúk arra a törésre és zúzásra ami kikívánkozik belőlem. De ezt még gondosan rejtegettem lassan repedező állarcom mögött. A pillanatnyi jókedv ami Seth félmosolyában rejtőzött egy pillanat alatt tűnt, akárcsak az én arcomról. A pillanatnyi derült légkör azonnal el is tűnt. Mindkettőnk vállát túl sok súly nyomta. Nem engedhettük emg magunknak hogy túl sokáig örüljünk. Hiszen az aki megpróbálta megölni a kancellárt... az aki kis hiján megölte Ashleyt... még odakint volt. Odakint járt kelt a többi ember között. Névtelenül, és arctalanul előttünk. Olyant tervekkel a fejében ami egy pillanat alatt teheti tönkre Kristályváros oly törékeny békéjét. Ha még nem tette tönkre teljesen. LÁttam Sethen hogy mélyen tépelődik. Nem tudta hogy maradjon-e vagy menjen. Nem tudta hogy lehet-e mersze feltárni nekem mindazt amit gondol vagy csak temesse-e el magában. Ismertem ezt az arcot. Sokszor pillantott vissza már rám a tükörből. A hangja csak suttogás volt mire biccentettem egyet de nem fordultam el. A hátát figyeltem ahogy lassan az ajtóhoz lépett. Tétovázott. Nem tudta hogy menjen-e vagy maradjon. Az ökle hirtelen lendült és teljes erővel vágott a vastag fa ajtóba az ép kezével, de úgy hogy félteni kezdtem a keze épségét. Pár hosszú pillanatig nem szólaltam meg csak figyeltem a hátát. Mintha várt volna arra hogy elküldjem. - Ha tönkreteszed a másik kezedet is tényleg nem segíthestz senkinek sem - mondtam csendesen - Viszont... nem vagy egyedül Seth - a hangom rekedt volt és kihallatszott belőle a kimerültség. Mégis erősen szólt a néma szobában. - Én is el akarom kapni az orvlövészt akárcsak te... És bármiben tudok segíteni... Bármiben... Nem kell egyedül megoldanod az ügyet - mondtam neki szinte lágy hangon. Ugyan nem mondhattam el neki hogy nekem miért ennyire fontos az ügy... Hiszen sem ő sem senki nem tudhatta meg hogy érzek Ashley O'Connor iránt... Segíteni akartam. Legyen az consuli, orvosi vagy katonai segítség. Hiszen mindhárom voltam. És akár... ha ő is akarta volna. Akár mint a barátja is állhattam volna mellette ezekben a nehéz időkben.
Végig csak a szitkozódó hangok üvöltöttek az elmémben, miként egy nyomorult húggal rendelkezem, s ettől én magam sem vagyok több. - Egy senki vagy, Seth! - Hangzott el annak idején mindez jeligeként. Hisz' a legtöbb ember félt a változástól, s attól, amelyet a félvérek megjelenése képviselt. E vírus, azaz e faj megdöntötte a sorsunk, s mint omladozó épület porladtunk el. Rengetegen vesztek oda; családok hulltak szét, s lettek semmivé. Ezt tudom. Ismerem, mert velem is megtörtént, mintsem ama negatív esemény. Ám, mégis itt állok: készen arra, hogy olyanokért harcoljak, kik meg se érdemlik. Emberek... szánalom. Sajnálom önmagunk, miként ily' szakadékba sodortuk bele igaz valónk árnyalatának szegletét. Megérte ez nekünk? Boldogunk vagyunk, avagy netán nevetünk? Igazán élünk, ahogy azt elérni óhajtottuk? Nem hiszem. Túl sok felesleges fájdalmat okoztunk a személyünk részére, amely alapjában érdemtelen lehetne, de e tettek kapcsán méltó hozzánk a gyötrő kín láncolata: a jogos jussunkként könyvelve el. - William, nem... - Ráztam meg a fejemet ellenkezőn, ahogy szigorú pillantással illetem. - Akárhogy is történt, nos a népnek az nem számít. - Emeltem meg egy pillanatig a hangomat, majdan igyekeztem lecsillapítani önmagam. - Ugyanis a nép, avagy az emberek többsége gyűlöli a félvéreket, ezáltal pedig a húgomat is. S mivel én oly' mértékben preferálom őket, ahogyan azt teszem, nem igazán tolerálnak, sőt nincs akkora tekintélyem, mintsem például neked. Az egy dolog, hogy irányítok, s az alattam lévő emberek teszik a dolguk, de ez nem tisztelet, hanem kötelesség. Minden második ember örömmel leváltana, csak hogy a pozíciómba lépjen, s minden harmadik a képembe vágja, hogy mekkora idióta vagyok, amiért még nem mondtam fel a Kancellárnak személyesen. - Próbáltam felvázolni számára a helyzetkört, miszerint minél jobban megértse, s beletudja képzelni magát. De minden igyekezett ellenére, a szavak nem azt a hatást nyújtották, amit akartam. Kézzel érinthető volt a bennem gyülemlő feszültség, melynek egyetlen hajszálér volt az elválasztója. Nem sok kellett és neki állhattam volna tombolni. Őrült módra borogatva, kiviharozván eme átkozott falak közül. De nem tettem, avagy helyesbítve: nem tehettem. Vele pedig főként nem, hiszen a konzultársam volt, sőt a már így is ingoványos talajon kár lett volna még táncolnom, ugyanis, ha megteszem, azzal elrendeltettem a többiekben a sorsom: örök bélyegként. - Inkább örül majd neki, miként lesz munkád, hisz' megbeszélem vele a direktség felvétését. - Jegyeztem meg egy félmosollyal, ahogy pillanatokkal később már komolyan álltunk egymással szemben. Düh, harag, mélyen elfojtott érzelmek.. Minden ott volt és mégsem. Kettős játszmaként éltem meg, miszerint az események rossz irányzatot vettek. Egyszerre akartam megnyílni neki, s hátrébb lépni ezernyi formális szándékkal. A régmúlt eseményei tartogattak elég fejezetet ahhoz, hogy tudjam, elég volt a fájdalomból. Az érzelmek pedig ezt okozták: okkal, s egyaránt anélkül. Nem engedhettem meg, miként újabb ember életét feketítsem be, nem lehetnek barátaim -, nem lehet senkim. - Ez a küldetés sikerétől függő válasz. - Mondtam halkan. - Bár nem szándékozom tönkretenni, szóval... tartani fogom az előírtakat, avagy a kimondottakat. - Pillantottam félre, míg ő elindult a vizsgálóasztalhoz, és elkezdett elpakolni. Tökéletesen értettem mindig is a hangulat gyilkoláshoz, de ez most még számomra is új volt. Mélyen sóhajtottam fel, az ajtó felé fordulva. Menjek el, s tegyek úgy, mintha mi sem történt volna, sőt nem is beszélnénk? Ez sokkal bonyolultabb volt, összetettebb, és árnyaltabb. Nem akartam mélyen belefolyni: s mégis.. Ez azt hiszem, nem az én szerencsenapom. Szavaira felfigyeltem, ránézve, s a tekintetét fürkészve. Mondanom kellene valamit, ugye? - Köszönöm az ajánlatot. - Suttogtam, ezt követően pedig magam elé révedtem. Kétségek ezrei futottak át rajtam: lépjek ki, s felejtsek, avagy maradjak, s folytassuk. Két opció, amely az őrületbe bírt volna kergetni. Nagyot nyeltem, lépéseket tettem egészen az ajtóig, ahogy megtorpantam. Az épségben maradt kezemet ökölbe szorítottam, s úgy vágtam bele az ajtóba, hogy azt szerintem még a szomszédos szobákban is lehetett hallani. Ha kilépek, integethetek az újonnan jövő ismeretségnek, de, ha nem, az.... gyengeség. Az arcizmaim megfeszültek, s akár nézett, akár nem... én a hajamba túrtam, legbelül pedig tomboltam: civakodva önmagammal. Bár, ha elküld, nos könnyít a helyzeten, ugyanis egyértelművé teszi, miként nem érdeklem, s talán ezzel meg is nyugtathatom a lelkem.
Kissé összevont tekintettel figyeltem az előtetm ülő férfit ahogy saját magát kezdte hibáztatni amiért Ashleyt meglőtték. Katonaként tudtam hogy milyen a túlélők bűntudata, sokszor éreztem én magam is és minden héten kimentem a városi temetőbe. Virágot vittem a temető közepén álló emlékműhöz. Az állított emléket azoknak a katonéknak és embereknek akik elhulltak a kór miatt. Azok akik csupán ezt a maroknyi emberiséget hagyták maguk után. Túl sok családtag és barát esett el. Túl sok mindenkinek gyújtottam ott gyertyát és túl sok arc jelent meg az elmémben ahogy letettem a hideg márványra azt a szál virágot. A szél hidege akkor még a kabátomba kapott. Mintha hűvös kezecskék nyőltak volna a kabátom alá hogy megérintsenek. Hogy magukkal vigyék a lelkem. Mintha még lenne... Mintha már nem halt volna meg réges régen. - Seth... - sóhajtottam fáradtan a kifakadására. Nem értettem egyet vele. Tudtam hogy tisztelik a városban. Ő volt a katonaság vezére. - Nem te lőtted ki azt a golyót. Nem te keltettél pánikot. Te minden erőddel azon voltál akkor is és most is hogy lenyugtasd a tömeget és hogy megold ezt az ügyet. Tömérdek katona dolgozik a kezed alatt és mind felnéznek rád. Ezt ne felejtsd el... - mondtam komoly szemekkel fürkészve az arcát - Én is voltam katona. Örültem volna egy ilyen vezérnek mint amilyen te vagy. Erőskezű és kitartó. Ilyen katonai vezetőre van szüksége a városnak. Gondterhelt arccal hallgattam a szavait. Igaza van... Ha most felkeltjük ezt az alvó sárkányt... Nagy bajban leszünk. Eg yújabb háború szélén álltunk ami akár még pusztítóbb is lehet mint az előző. Nagyobb... veszélyesebb... Félelmetesebb. A maradék maréknyi emberiséget is eltüntetheti a föld felszínéről. Suttogtak odakint egy másik táborról de inkább tűnt gyerekeket ijesztegető mumusnak mint valós történetnek. Legalábbis mi akik megélték Kristályváros épülését, azoknak akik megélték a borzalmakat odakint.... Mi nagyon reméltük hoyg ez csak dajkamese. Rettegtünk hogy a kintről betörő hatalom akinek talán még belső emberei is lehetnek egyszer majd ledöntik a falainkat és elpusztítanak mindnyájunkat. Ahogy a város falain belül is nőtt a feszütség úgy vált egyre ingatagabbá és egyre kérdésesebbé a béke idebent. A félvérek ellen irányuló hangulat még sosem volt ennyire erős. Ezt mi a vezetőség tudtuk a legjobban. Mindenben éreztük hogy mennyire ellenük vannak. És az olyanoknak mint Seth... akikhez közel álltak félvérek, vagy mint a Kancellár akinek két gyermeke is félvér volt... Nem voltak biztonságban. Senki nem volt de ők különösen nagy veszélyben voltak. A gondolataimból ismét Seth hangja rántott ki az újabb bácsinak becézéssel mire halkan elnevettem magam. Tényleg minimum kilencven évesnek éreztem magam így hirtelen. - Micsoda megtiszteltetés... Majd a kedves húgod jöhet hozzám reklamálni - nevettem el magam de hamar el is komolydtunk. Érezhető volt a levegőben az előbbi szavaink feszültsége. A gondolatainké, az érzéseinké. Bizonytalan, ingoványos talajon álltunk. Mindketten. Kissé aggódva néztem Sethre ahogy lekászálódott az asztalról. A mozgása még mindig lassú és bizonytalan volt. Mintha bármelyik pillanatban összeshetne a fáradtságtól. Furcsa pillantással nézett a vállán pihenő kezemre majd rám. Mintha egy régi, sötét emlék rohanta volna meg. Kissé egyforma tekintettel pillantunk egymásra ahogy ő is meglepetten fordul felé. Megelphette az érintésem. És hiába mondtam neki hogy menjen haza pihenni. AZt mondta nem teheti meg. HIába javasoltam volna mint orvosa, úgysem hallgatott volna rá. Ő is olyan makacs öszvér, akárcsak én. - Te is emberből vagy Seth - fonom össze a karjaim a mellkasom előtt ahogy eltolja a kezem. Az eddigi már már baráti hangulat ismét hivatalosba lép át. Mintha átléptem volna egy határvonalat aminek nem akarta hogy a közelébe menjek. - Ne erőltesd túl magad... És ne hagyd hogy pár napig víz érje a varratokat. Maguktól fel fognak szívódni... Naponta cseréld rajta a kötést és jövőhétre már fel is szívódnak. Nyoma sem lesz - mondtam visszasétálva a vizsgálóasztalhoz hogy összepakoljak. Egy rövidke hallgatás után néztem fel rá megint. - És ha bármiben tudok segíteni... Tudod hogy hol találsz.
Az árnyak közt járva, s a sötétben haladva. Elgondolkozván az egykori életen, amely sosem volt igazából fényes. S mégis ez az egyetlen emlék, ami köt valamihez, felidézvén a valódi értékeket. Néha ezáltal pedig olyan, mintha nem számítana a jövő, s mintha nem képviselne jelentősebb szerepet a jelen, sőt egyedül csupán a múlt lenne az, mely érdemet jelent. Talán, van benne valami, hisz' annyiszor idéződik fel a memóriámban folyton csak ugyanaz. Nem szabadulhatok a képektől, kísértetként bukkannak fel az álmaimban, ragaszkodván egyetlen érvhez: miként nem feledhetsz. S pontosan ez az, amit sosem tehetek meg, hiába is óhajtanám, avagy bármennyire is akarnám. Nem befolyásolhatom a múltam, megváltoztatván a történteket, pedig néha annyival jobb volna egy másvilágot teremteni, s nem ezt... ezt a rideg összképet. Mindenki egyaránt megérdemelné a boldogság kulcsát, a valódi tartalmak igazi zálogát, ám e képzeleti alapnak sosem lesz reális vázlata, s éppen emiatt bukom el oly' sokszor, szinte már-már számtalanszor. Tudom, miként nem vehetem magamra egy egész világ gondját, de változtathattam volna rajta, hisz' ott volt megannyi esély rá, s én mégis elszalasztottam. Ahogy előrébb haladtunk az időben, a hangulatom egyre inkább sötétebb tónusúvá vált, s ezzel talán ráérzett az igazi énem értékére. Míg a mélyen leledző fekete színpaletta immáron a felszínre léphetett, ekként egészen más irányba terelve a jellemem. A fáradtság érzete, és a vérveszteség okozta kettősség kapcsán, pedig eljutottam arra a pontra, miszerint most már a lehető legapróbb szösszeneten is képes voltam felkapni a vizet, amit természetesen a szavaim is igazoltak, ugyanis rendkívüli mértékben dühített, hogy nem tettem semmit. Talán túlságosan is magamra vettem a város sorsát, s ez a kétféle véglet semmiképpen sem tartogatott kecsegtető vonzatott. Egyszerre éreztem azt, hogy meghal az emberi oldalam, és felfal a sötétség árnyalata. S így nem tudtam eldönteni, miként igazából jó ember vagyok-e, avagy sem. Egy pusztán biztos: a bensőm lassacskán haldokolt, s talán ideje volt szörnnyé válnom. - Könnyű azt mondani, miként nem az én hibám. - Tekintettem félre, ahogy folytattam a sorokat. - De mindenki más körülöttem ezt nem fogja elhinni, sőt azt fogják vallani, miként én vagyok a felelős. Tudnom kellene a mélységekről, ismernem kéne a várost, és annak lakóit. S tudod? Mégsem.. mégsem tudok mindent, ami ehhez a pozícióhoz kellene, avagy, ami nekik kellene. Nem az vagyok, akit ebben a képzeletbeli székben látni akarnak. Nem lehettek az, akit mindenki akar. Nem lehettek az, akit ő akar. Én... én csak egy senki vagyok. S ezt mindenki tudja, aki velem szembejön. - Nem mondtam ennél többet, bár nem is kellett. Egyértelműen benne volt minden, aminek ott kellett lennie. - Sajnálom, de a sorsunk elkerülhetetlen, minden egyes kimenetel a háború felé vezet, amelyet pontosan én fogok okozni. - Fújtam ki ekkor a tüdőmben tartott levegőt. - Hiszen azzal, hogy elindítom ezt a nyomozást, nos felkeltem az eddig mélyen lappangó sárkányt, s minden lázadó, aki gyűlöli félvéreket, mostan előre lép, egyként támadnak majd. S ha ez megtörténik, nemcsak a belső lázongással számolhatunk, hanem egyaránt a külsős erőviszonyokkal, ugyanis a felbomlott rendszer vonzza majd őket. Ki ne szeretné befoglalni a várost, avagy ki nem akarna technológiát? - Néha nehéz volt eldönteni, hogy mennyi hitet fektessek e városba, vagy, hogy megéri e hinni bárkiben is. Egyértelműen csengett a hamisság képlete, s mégis szentül akartam remélni azt, miként bízhatok az emberekben, avagy kaphatnak jobbat. De egytől-egyig meg se érdemelték. A mi fajunk porlandó -, s eltiporható. Simán átgázolhatnának rajtunk, mert e felépítés törékeny, s bomlandó. Nem érünk semmit sem, ahogy meg sem érdemeljük ezt az átmeneti életet. Nem, egyszerűen nem... S ahogy telt az idő, egyre jobban rám jött az iszonyat. Mégis kiknek akarok jót? Kiknek? Annak a néhány kivételnek? S mégis miért? Ha csak lenéznek, s eltaposhatónak gondolnak? Hiszen köztudottan minden második ember gyűlölt, avagy éppen a pozíciómra pályázott, csak mert ők emberiek, csak mert nekik nincs félvér testvérük, s mert ők olyan nagy szentek, mintsem maga: Isten. Hogyne már! - Ahogy csak szeretnéd, Dr. Will bácsi. - Kacsintottam rá szórakozottan, ahogy végül megittuk az italainkat. Kifejezetten jólesett a maró hatás érzete. Egyszerűen szavakba nem önthető az alkohol okozta mámor, az a vérfrissítő összhatás, amelyet néha olykor alkalmanként nyújtani tudott. Mindig is szeretem, ritkán ittam, de amikor igen, nos tényleg jólesett, mint például most. A talajra érkezve, kinyújtóztattam a végtagjaim, bár nem éppen álltam a helyzetmagaslatán. Ideális fáradtság, legyűrtség, avagy bágyadtság jellemzett. Kinek melyik szó volt rá a szimpatikusabb -, bár őszintén szólva egyre ment. - Akkor mától kezdve, minden sérülésemre te leszel az indok. - Mutattam rá nevetve, ahogy aztán elkomolyodtam. Igazából a tette váltotta ki ezt belőlem, hiszen közelebb lépett, és megfogta a vállamat. Eleinte a karjára néztem, majdan a kézfejére, aztán pedig fel rá, igencsak meglepetten. Pontosan ott tartotta a kezét, ahol tizenöt évesen megszereztem az első sebem. Egy nyíl okozta lövés, s az a pillanat, amikor elvesztettem a nevelőm -, a nagyapám. Színtisztán pergett végig előttem minden, nem tudtam szabadulni e nyomasztó közegtől. - Te is tudod, hogy nem tehetem. - Pillantottam el, ahogy a tenyeremet a karjára helyeztem. - Túl sok munka vár rám, talán egy zuhanyzás belefér, meg egy új ruha, de nem aludhatok. Túl luxus lenne ebben a pillanatban, nem igaz? Káosz uralkodik, félelem és pánik. A Kancellár pedig mielőbbi választ akar, szóval, ha neki állok pihenni, akkor mindegy egyben, ha benyújtom a felmondásomat. - A hangom komolyan cseng, és mégis hivatalosan, ahogy meghúzom a határvonalat, és leszedem magamról a kezét, hátrébb lépve tőle védekezőn. Nincsenek barátaim, nincsen senki sem, aki miatt éreznem kellene. Van egy határ, nem igaz, Seth? Amit pontosan senki sem léphet át, ahová senki sem kerülhet be, még... a saját húgod sem, pedig csak egyedül ő maradt neked.
Seth minden szavával egyet kellett értenem. A félvérek is csak olyanok mint mi. Nem lenne szabad kiközösíteni és beskatulyázni őket mint azt olyan sokan teszik a városban. Nem vadállatok... Olyanok mint mi, csak másban erősebbek. Nekünk kéne hálásnak lennünk amiért segítenek nekünk. Ha nem vigyázunk akár mind olyanok lehetnek mint Cody Carver... Vadak és pusztitóak. Egy időben még számon tartottam hogy hány elhullot guardianját próbáltam helyre pofozni de hamar feladtam a számolást. - Ne vedd magadra Seth... - pillantottam rá - Nem szabad hibásnak érezned magad. Nem te tervelted ki azt a merényletet és nem tudtad volna megállítani. Most az at egy dolgod van hogy megtaláld és lecsukd a tettes... vagy tetteseket... Kérdés hogy bandában dolgozott e a lövész vagy egyedül... Lehet valaki olyat kéne megkérdezned aki... Járatos ilyen helyeken... - én ugyan abszolút nem voltam járatos ilyen berkekben de ő talán tud valakit. Általában az ilyen nagy rendfenttartó erők pontosan tisztában vannak az ellenségeikkel. Ahogy mi orvosok is a legnagyobb legádázabb betegségekkel. Bizalmas hangjára újra felpillantottam rá. - Érzem hogy inog a talaj... Túl törékeny a békénk idebent... Egyetlen nagyobb ütés még rá és apró darabokra törik az egész... Én is megjártam a háborút... és nem szeretném még egyszer - sóhajtottam egy nehezet. Igaza van... Jó az íróasztal mögött ülni olyan pozicíóban ami neki van. De én még szeretnék életeket menteni. Szeretem a szakmámat, ez az életem és tizenhat éves korom óta, mióta felcserként besoroztak űzöm is. Nem akarok lemondani róla az aktakukackodásért. Nem akartam neki fájdalmat okozni így ht óvatosan és puhán érintettem meg a sebe mellett a bőrt. A válaszára felpillantottam rá. A tekintete egy kissé mellkasba vágott. Pontosan ezek a szemek néznek vissza rám a tükörből minden egyes alkalommal, csak egy kicsit más színárnyalatban. Nézzünk magunkra... Itt ez a két fiatal ember... Elettelteliek, erősek... Mégis belekeseredtek a tulajdon életükbe. Mivé lettünk? Vajon ha a pár évvel ezelőtti önmagunk látnának minket... Mit gondolnának? Vajon büszkék lennének arra amit elértünk? Vajon haragudnának hogy feladtunk dolgokat? Vajon mit modnanánk most nekik és... ők mit mondanának nekünk? Nem feleltem mégsem a szavaira akármennyire is szerettem volna. Nem volt ötletem hogy mit mondjak. A szavak egyszerűen megakadtak a nyelvemen. Végül inkább csak visszatértem ahhoz amihez értek. A gyógyításhoz. Amint Seth keze szépen be volt kötözve el is fogadta az italt én pedig jóízűen felnevettem. - Ugyan, az az öt év ami köztünk van nem olyan sok. Maradjunk a Willnél... - mosolyogtam szélesen. A poharaink halkan koccantak és egy pillanat múlva már ott sem voltak az italaink. De helyette mindkettőnk testét kellemes melegséggel járta át az alkohol. Hátraléptem hogy kényelmesen le tudjon szállni a vizsgálóasztalról. Kissé gondterhelt arccal hallgattam a szavait. Túl nagy felelősség van egy ember vállán. Az ő vállain. Elmosolyodtam én is a nevetésére. - Játszhatsz, ha van egy képzett orvos a közeledben aki majd utána összerak - fontam össze a karjaim a mellkasom előtt. Egy rövid gondolkodás után szólaltam meg megint és odalépve hozzá fogtam meg a vállát. - Seth, menj haza... Pihend ki magad, zuhanyozz le... Alig állsz a lábadon... És... Ha kell egy jó lövő majd valamelyik akciódhoz... Szerintem még tudok egy két trükköt - mosolyogtam rá szélesen.
Az éberség meglétén és az eszméletlenség határán tengődöm, megannyi gondolattal az elmém között. Számtalan kérdés marad megválaszolatlanul, s mégis üres sorokat hagyva maga mögött. Mintha nem lelhetnék kellő mértékű megfejtésre, s ezáltal nem is válhatna megoldhatóvá az ügy. A katonai részlegnek mindig meg volt a maga árnyoldala, amellyel egyaránt mindenkinek számolnia kellett. Lehetett valaki vezető, avagy csak egy sima irodában dolgozó tevékenykedő, ha a lényeg tisztán egy volt: tudnod kell elviselni a következményeket. Ha elveszítettük egy társunkat, ha ott maradtunk, vagy váratlanság ért, akkor is kezelni kellett a dolgot. Sokkal nagyobb lelki súly szakadt a nyakunkba, mint, amelynek szabad lett volna, s mégis itt állunk -, lélegzünk a mai napig. De ez a helyzetkör valahogy most másabb, hiszen már nem a régi világ elvei szerint élünk, amelyben szabadon és kötetlenül azt tehetünk, amit akarunk. Bár akkor is megtorlás járt a vétkekért, de ez alkalommal egy ilyen eset, nos halált jelentő vonzalmat követel. Szigorú a rendszer, de az egység lényege egyértelműen a béke és annak a teljes körű fenntartása. Mely talán nem éppen a legkönnyebb folyamat, de a Kancellár igyekszik megfelelő útmutatással vezetni a népet a helyes irányba, bár én még ettől is többet óhajtok. Mások bevétele a falak közé, a félvérek elfogadásának értéke, az egységes együttműködés elve, s igen, lehet, miként lehetetlen, de számomra tetszik ez a gondolat. Túl eszmei, s pontosan ez az, amiért küzdök -, egy sokkal jobb világért, avagy más néven közegért. - Igen, ez igaz. - Bólintottam rá, elhúzva a szám. - De mégis kinek ártottak volna? Hiszen ártalmatlanok, ugyanolyan személyek, mint mi, s ugyanannyi joguk van a saját életükhöz, mintsem nekünk. Ám, ehelyett megkülönböztetéseket aggatunk rájuk, és elvesszük tőlük a sorsuk. De ezt mégis mi jogon? Nem érünk többet, nem vagyunk jobbak, sőt ez az egész a Mi hibánk. Azoké, akik nem álltak ki kellő mértékben értük, pedig volt rá esélyem... ott volt. - Ráztam meg a fejem ingerülten, ahogy az arcizmaim teljesen megfeszültek. Dühös voltam magamra, és erre az egész helyzetre. Nem aggódtam amiatt, hogy elkapom-e a tettest, hiszen képes voltam rá. Tudtam a határaimat, de ennek ellenére mégis frusztrált ez a hirtelen jött munka. Hiszen teszt elé voltam állítva, akadályok kereszttüzébe lökve, s ha csak elrontom, akkor ezernyi árgus tekintet követheti az eseményt. Sokan mindig is arra vártak, miként hibázzak. Nem tetszett nekik a rajongásom a félvérekért, de hát... nem tehetem róla, hiszen két fontosabb személy is e tulajdonságot birtokolta, sőt sokszor különbek voltak, mint a legtöbb ember összetéve egy helyre. - Hidd el nekem, kérlek, miszerint nagyon jó dolgod van az íróasztal mögött, bár lehet Te nem így látod, hiszen orvos vagy, és imádod űzni a szakmád. De itt csak addig van nyugalom, amíg nincsen háború, s habár inog a talaj, de egyelőre muszáj fenntartani a látszatot. - Közöltem vele bizalmasan, aztán mélyen szívtam magamba a levegőt. Készen álltam bármire, hiszen semmi sem fájhatott jobban a lelki sebeknél, amelyet már oly' régóta hordoztam magamban. Ideje volt szembe nézni azzal, aki vagyok, avagy, amivé váltam. A megjegyzésére csak a szemeimet forgattam ironikusan, ugyanis még álmaimban sem lenne a kedvencem az a szemét. Oh, csak kapjam el... - Őszintén? - Néztem a szemeibe igazán mélyen. - Semmit sem érzek már. - Mondtam a lehető legtisztább csengéssel, miként egyaránt értettem ezt a külsőre, és a belsőre is. Nem volt mit éreznem, nem szabadott, s nem is hagyhattam. Azok után, amik történtek, amikre emlékeztem, s amelyek belülről felőröltek. Szép lassan már nem maradt belőlem semmi, csak egy szimpla álarc. Hiúság, önzőség, szemtelenség.. - Kérek, és köszönöm, Dr. Bácsi. - Csináltam úgy, mint, aki megemeli a kalapját, mindezt csak annyi különbséggel, hogy nekem nem volt. Végül leengedtem a kezem, és egy magamnak ellentmondó nevetésben törtem ki. De a belső feszültség csak gyűlt és gyűlt, fel nem adván a szándékot. Végül finoman vettem át tőle a poharat, amelyet egy újabb koccintás, majdan lehúzás kísért. Azt hiszem, hogy igaza van, ez tényleg segít. - Ritkán mondok ilyet, de igazad van. - Néztem félre, ahogy újból az esetre gondoltam. - Szerintem ez az ügy sokkal rosszabbakat is tartogat, s ha megtalálom ki az, akkor még bajba is sodorhatom mindazokat, akik a városban vannak. Ezt pedig nem szeretném, nagyon nem. Amióta csak... - Hirtelen megállok, ahogy lehajtom a fejem. - Nem lényeges, csak azt akarom megadni az embereknek, ami nekem sosem lesz meg. - Pillantottam ekkor rá, majd leszálltam a vizsgálóasztalról, és a lábaimra állva, nyújtózkodtam egy jót. - Mindenesetre kiváló tanulság volt, hogy álmosan ne játsszak egy üvegpohárral. - Nevetek fel röviden, ahogy rápillantok. Ez a nap... lehet még is csak van benne valami jó.
Az az aprócska nevetés amin osztoztunk Sethtel valahogy egyből könnyített a lelkemen. Legyen akármilyen régimódi gondolat is ez... De a nevetés tényleg egy a legjobb gyógymód sok esetben. Csak egy pillantással köszöntem meg hogy feljebb gombolta az ingét is. Az alkarja is csupa vér volt, átáztatta a fehér anyagot. Micsoda ismerős látvány... Igaz rajtam nem a saját vérem volt. Cinikus hangjára én is elmosolyodtam. Végülis az hogy consulok vagyunk lassan másból sem áll mint némi papír aláirogatásból meg puccos bankettekből. Idejét sem tudom már hogy mikor varrtam utoljára sebet, vagy hogy mikoor műtöttem. HIányoztak az idők, mikor még nem egy íróasztal mögül kellett életeket mentenem. Úgy éreztem a betadin sem túlságosan ínyére való, legalábbis a sziszegése erre utalt. A betadin jól ismert illata megcsapta az orromat. Olyan nosztalgikus. Sebet varrok... betadinnal fertőtlenítek, üvegszilánkokat szedek ki egy vágott sebből. Igaz régebben repeszeket szedtem ki ugyanezzel a módszerrel de az elv ugyanaz. De legalább a hirtelen fájdalomtól nem küldött el melegebb éghajlatra mint a régebbi betegeim nagy része. Micsoda haladás. Ráemelve a szemeimet hallgattam ahogy az elkövetőkön gondolkozik. Igazat kellett adnom neki nagyon sok mindenben. Ha az elkövető befolyásos személy nem lesz könnyű dolga az elkapásában. Az ilyen embereket védik más befolyásos személyek, az embereik, a pénzük. A legutálatosabb emberfajta ami csak létezhet... - Valaki olyat kell keresni akinek keresztbe tehettek a félvérek... Mi másért akarnák bántani a kancellárt? - vontam össze a szemöldököm elgondolkodva - Hiszen ezen megy a széthúzás a városban évek óta... Az kezembe vettem a lidokaint és egy vattát alaposan megáztattam benne hogy érzésteleníthessem a sebét. MIközben gyakorlott mozdulattal körbetörölgettem a sebét hallgattam és újra félmosoly jelent meg az arcomon. [i]- Vigyél magaddal kérlek... Lassan megbolondulok az íróasztal mögött... - nevettem halkan. A vér még mindig szivárgott a sebből, de legalább már nem érezte ahogy hatott a lidokain. Felállva tűrtem fel az ingujjam és gumikesztyűt húztam amiben megfogtam a csipeszt és a tűt. - Sejtem mennyire lett a kedvenced... - vontam fel a szemöldököm rápillantva ahogy visszaültem mellé és gumikesztyűs kezemmel megérintettem a sebe mellett a bőrt. - Ezt érzed még? - kérdeztem felpillantva rá. Amint nemet intett bólintottam és biztos mozdulatokkal fogtam össze a sebét hogy néhány öltéssel összevarrjam. Ez tényleg olyan mint a biciklizés... Sosem felejti el az ember hogy hogy kell csinálni. Alig pár percbe telt hogy összevarrjam a sebét de máris nem dőlt belőle a vér. - Na ugye... ez katona dolog - mosolyodtam el most szélesen ahogy finoman csipkelődtem vele és levéve a gumikesztyűt dobtam a közeli szemetesbe. Ezután már csak lefertőtlenítettem a sebét és alaposan bekötöztem. - Még egyet? - mutattam a whiskys üveg felé és ha kért örömmel töltöttem magunknak még egy pohárral. Átnyújtva neki a poharat koccintottunk megint és egyszerre, egymás tükörképeiként döntöttük le ismét az italt. - Ez majd segít a fájdalmon... - jegyeztem meg mosolyogva.
Az íriszeim tükrében egyértelműen csillogott a bágyadtság, ahogy nem éppen voltam a helyzetmagaslatán, s aztán mégis valamiféle módon igyekeztem ellensúlyozni ezt. Túl sok volt a megoldatlan részlet, és annál szűkösebb a határidő keret. - Minél előbb találd meg a tettest! - Valahogy eme gondolat kelletlenül ékelte be magát az elmémbe, miként vészjóslóan kattogott az a bizonyos időkorlát. Bár hiába is a cselekvésre való ösztön, ha jelenleg úgy éreztem magamat, mintsem egy frissen mosott zokni. Igazán vicces, nagyon is az, sőt kifejezetten élethű, miként egy zokni metaforájával azonosulok. Persze realisztikus értékeket ne keressünk, elég pusztán a tény, miszerint hasznavehetetlen vagyok, hisz' mondjuk csak ki, adjunk neki hangot, és attól minden sokkal rémisztőbbé válik, avagy éppen izgalmassá. Mindig is csak nézőpont kérdése volt a dolog, nem igaz? Ki melyik szemszöget képviseli, s űzi a sajátjaként. - Igazából, engem már semmi sem lep meg... - Sóhajtottam egy nagyobbat, miközben engedtem, miként tegye a dolgát, avagy helyesbítve az egészet: felmérje a sérülésemet, s annak minden egyes velejáróját. Túlságosan is sokszor voltam idióta, főként most, hogy ekkora "vörös riadós" teher szakadt a nyakamba. Bár simán lepasszolhattam volna az egyik alattam lévőnek, de mégis minek? A kancellár ezerszeresen tépett volna szét, ha valamit elszúrnak, és nem találom meg azt az átkozott tettest. Sosem gondoltam volna azt, hogy ennek a melónak ekkora hordereje van. Mármint nem éppen egy nyaralásra gondoltam, amikor is elvállaltam, de.. ez jelenleg nagyobb kapacitást igényel, mint, amilyen állapotban én most vagyok. Talán, tiszta fejjel könnyebb lenne gondolkoznom, de az ájulás határszélén, és a kimerültségtől való ingadozástól; ez teljesen lehetetlen. Olyan, mintha azt akarnám megtanulni, miszerint repüljek. Szóval igen, ezt nem ártana hanyagolni, ám, mégsem tehetem meg. Kénytelen vagyok gondolkozni, és egyúttal komolyabban is felébredni az ügyhöz. Szóval... jó reggelt, önmagam! - Hogy te mennyire perverz vagy! - Kezdtem el nevetni, nyilvánvalóan oldva ezzel a hangulatot, hiszen csak hülyéskedésnek szántam, és semmilyen nagymértékű jelentésbe nem öntöttem bele, mint ama fogalmat. Végül könnyed módon, de mégis nehézkesen sikerült leszednem magamról a zakót, amit oldalra dobtam hanyagul, majd az épségben lévő kezemmel feljebb tűrtem az ingujját, miután kigomboltam a mandzsettát. Ez az a pont, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy éppenséggel a vizsgálathoz készülök elő, bár nem, mintha féltem volna. Kicsit sem érdekelt, egyszerűen csak érezni akartam a kínt, amely egyaránt a lelkemet is mardosta. - Minek az? - Kérdezem meg cinikusan. - Majd mások aláírják helyettem az iratot, na meg olvasgatják, én meg pusztán hátradőlve nézem. Micsoda élvezet is lenne... - Vontam vállat unott stílussal, ahogy lehajtottam a fejem. Egy pillanatra sem gondoltam komolyan a szavaim, s mégis kimondtam. Néha túlságosan is ellentmondok önmagamnak, bár megeshet, hogy az ironikus viselkedésem okozza. Nem tartom ezt kizártnak! - Szintúgy az egészségedre! - Vettem el tőle az italt, ahogy ezt követően egymásnak koccintottuk a poharainkat, s körülbelül ennyi is volt a mai napi formalitás. Gyorsan, s mégis lazán húztam le vele együtt az alkoholt, hagyván, hogy szétmarja a nyelőcsövem, a szájpadlásom, és ezzel együtt a gyomrom. Talán fájt beismerni, de túlságosan jólesett, annak ellenére is, hogy munkaidőben inni szigorúan tiltott, de hát egye fene... én vagyok a Főnök. Ezt követően finoman letettem oldalra a poharat, ahogy figyelni kezdtem őt, hallgatván érdeklődőn a szavakat, és kirakva az esti kép további szakaszát. Tehát... Már éppen szóra nyitottam a számat, de nem jött ki rajta egy hang sem, legalábbis a sziszegésemen kívül, amelyet a jó drága betadin okozott. Elakartam őt küldeni a nénikémhez nyaralni, de valahogy visszafogtam a személyemet, és ezáltal sikerült megemberesednem annyira, miként most már teljes körű éberségi állapotomban tetszelegjek. Azt hiszem, mondanom sem kell, miszerint mennyire gyűlölöm: ezt a szert. - Ez eléggé érdekes, mármint... - Töprengtem el egy félpillanatig. - ...a régi szerű fegyverek ritkák, és szám szerint nem sok városon belüli embernél van -, legalábbis ez a fajta kiadás. - Szabad kezemmel feszülten túrtam az éber fekete hajamba. - Ez azt jelenti, hogy meg van a lista a lehetséges elkövetőkről, s ez egy kicsit sem kedvező. Mármint... vannak benne rangosabb személyek is, olyanok, akiknek nem is kellene szerepelniük a nyilvántartásba. S ha ez a valaki megmerte ezt tenni, akkor többről is szó lehet. - Szegeztem le komolyan. - Nem fogják ennyivel beérni, megakarják majd újra kísérelni, és akkor... akkor a Kancellár bajban van. - Bólogattam, bár ez inkább magamnak szólt. - Tehát... azt hiszem ideje lesz terepre mennem, újfent. A régi szép idők gondolata csak-csak visszaköszönt rám, úgy is rég barangoltam már kint. - Hetykén mosolyogtam rá, ahogy aztán félrepillantottam. - Igazából nem teher a munka, simán passzolhattam volna tovább, de ez sokkal komolyabb hangvételű, mintsem, hogy az embereimre bízzam. - Jegyeztem meg felvont szemöldökkel, ahogy fürkészni kezdtem a vonásait. - Szóval, lényegében erre jutottam, komolyabbat pedig pár nap múlva tudok mondani, amikor is utána jártam a dolgoknak és sikerült előkerítenem az én kedvenc kis lövészemet.. - Ironizálok a köbön, de hát nem tehetek róla. Ha megtalálom a tettest, még azt is megbánja, hogy megszületett. S mindezt, az Istenre esküszöm!
- Hmm... meglepődnél hányan néztek már magának az ördögnek... - dünnyögtem a kezét vizsgálva. Még volt néhány üvegszilánk a sebben. Mindenképpen ki kellett tisztítani és elég mély volt a vágás pár öltéshez. Ha a szemem előtt nem változtak volna homályossá a vonalak a fáradtságtól és nem kellett volna újra és újra pislognom párat hogy nyitva tudjam tartani a szemem egyből könnyebben megállapíthattam volna. Hiszen idejét sem tudom már mióta vagyok orvos... abba pedig bele sem merek gondolni hány vágott, összevarrandó sebet láttam már. - Mind megéltünk már rosszabbakat... - mondtam inkább magamnak mint neki. Fel sem tűnt a stílusa. Túl fáradt voltam én is az illedelmeskedéshez és ahogy éreztem... ő is alig állt a lábán. Ez a két nap mindkettőnknek nagyon nehéz volt. Mindkettőnknek nagyon sok dolga, gondolkodnivalója volt. Bele sem mertem gondolni mennyi minden szakadhatott egyszerre a nyakába a merénylet miatt. Egy pillanatra szerencsésnek éreztem magam hogy már nem szolgálok katonaként. Hogy nem az ő neve előtt szerepel a D és R betű. Egy egészen halvány pillanatra örültem annak hogy én vagyok az aki. Megjárjuk a poklot mindketten majd ettől a rengeteg felelősségtől de ő sokkal mélyebb bugyrokba is eljuthat majd. Ahogy kinyitottam neki az ajtót és visszanéztem rá láttam a járásán hogy tényleg olyan fáradt mint gondoltam. Ő sem aludhatott sokkal többet az éjjel mint én. Kért egy italt mire kinyitottam az irodám és a rendelő közti kis ajtót hogy átlépve megfogjak két poharat és egy üveg whiskyt. Ünnepi alkalmakra tartogattam ezt az üveget, Selyndával már koccintottunk is néha egy egy sikeres műtét után, de most... sokkal nagyobb szükségünk volt rá. - Vedd le a zakód, kérlek - kértem visszasétálva az asztalhoz. Letettem rá a két poharat és mindkettőnknek emberes adagot töltöttem a borostyánszín italból. Halvány mosoly terült el az ajkamon a szavaira. Nahát... a katonai konzul aki fél a tűtől. Micsoda irónia. - Ahhoz mindenképp ragaszkodom hogy az üvegszilánkokat kiszedjem belőle... Ha még használni tervezed a kezed, akkor szükség lesz rá - pillantottam rá. Az az öt év ami köztünk volt mintha nem is lett volna. Mindketten legalább kilencven évesnek érezhettük magunkat. Vattát és betadint hoztam, néhány csipeszt és kötést. Ha nem akarja nem varrom össze. De legalább bekötözöm. - Egészségedre - nyújtottam oda neki az egyik poharat mielőtt elkezdtem volna ellátni a sebét. A poharaink halkan felcsengtek ahogy koccintottunk és egyből ledöntöttem a tartalmát. Kellemesen végigégette a torkomat ahogy az egészet egyben húztam le. Jólesőt sóhajtottam és leültem a vizsgálóasztal melletti székre ahogy ő is felült az asztalra. Felpillantottam rá míg beszélt és a kezembe vettem a csipeszt és a betadint. - Egy villanást láttam. Azért ragadtam meg Ashley karját hogy visszarántsam... Mesterlövész puska lehetett... egy tetőn villant, pont szembe a pódiummal... És egy 51 milis mesterlövésztöltényt műtöttem ki a lányból. Ezer közül is megismerném... mi is ilyet használtunk még a háború alatt- magyaráztam - Szóval régi fegyver lehetett... Utána túl nagy volt a zűrzavar... Semmi mást nem láttam... Betadint csöpögtettem a kezére és megszokásból erősen tartva a csuklóját szedegettem ki csipessze az apró szilánkokat. - A te nyakadba szakadt a nyomozás mi...? - pillantottam fel rá pár perc munka után. Az ital kicsit felébresztett és ennek az alaposságom látta hasznát. Mostmár gond nélkül láttam a sebét és ki tudtam szedni belőle a pohár darabjait. - Mire jutottál eddig? - kérdeztem letéve a csipeszt és oldalra nyúlva újra megfogtam az üveget hogy töltsek magunknak. Rá is ráfért még egy pohár és rám is.