Will & Sel




Az orvosi fehér köpeny nem pusztán tekintélyt kölcsönöz a viselőjének, nem csupán azt hivatott hirdetni, hogy az illető az emberi élet védelmének szentelte az életét. Az orvosi köpeny ápol és eltakar. Eltakarja azt akik valójában vagyunk, ha szögre akasztjuk, a hétköznapok névtelen hőseit rejti, akik talán éppen önmagukat nem tudják gyógyítani. Uniformizált menedék ez a magamfajtának. Talán ezért ragaszkodtam a mai napig a viseléséhez, mert ha rám került, akkor mögötte el tudtam mindent rejteni. Mintha elég nagy lett volna az évek alatt gyűjtögetett minden fájdalomhoz. És elég is volt ami azt illeti, csak éppen tudtam, hogy ez oly vékony, hogy ha hagyom, akkor valaki egyszer átlát majd rajta. Talán kerestem ennek lehetőségét. Talán kerestem valakit, aki végre észreveszi, hogy némán is segítségért kiáltok, és aki talán észreveszi, hogy a visszafogottság puszta védekezés.
Azt hiszem ez a furcsán feléledő és a semmiből érkező összeszokottság, amelyet William mellett tapasztalok, szépen lassan szaggatta darabjaira ezt az álcát. A különös talán az, hogy még ha meg is rémített egy lélegzetvételnyi időre, éppen olyan jól is esett a továbbiakban. Van az a pillanat az életünkben, amikor érezzük, hogy mindaz amit cipelünk már túl nehéz. Megszabadulni vágyunk tőle, miközben talán barterezni akarnánk a máséval. Azt talán kevésbé érezzük súlyosnak, vagy a magunk számára nehéznek.
Az időben felejtett, pillanatokba rekedt mozdulataink arról árulkodtak, hogy talán ha nem jön most ez a munka, ha talán nem keressük annak lehetőségét, hogy beszéljünk a másikkal, kicsit talán a szakmaiságon is túl, akkor soha nem lépjük át önmagunk árnyékait, sosem találunk a másikhoz. Pedig szükségünk van rá. Érzem felőle azt a nyugtalan bizsergést, azt a szokatlan rezdülést, mintha tökéletes szinkronban vibrálna az enyémmel, és amely arról árulkodik,hogy éppen olyan keserűséget, és talán mindennél nehezebb titkot hordoz, akárcsak jómagam. Ajkaim némán is faggatják, tekintetemben a felszabaduló árnyékok, a megvillanó apró fények játszva kérdezik, de válaszok helyett bezár előttem. Aztán nyílik, de akkor már én vagyok, aki tétova félelemmel nem mer belépni. Félünk talán mindketten a másikból többet látni, mert lehet akkor magával rántana az a mélység, amely legbelül lapul. Benne és bennem. Talán valahol összeér, összekapcsolódik az időben. Talán mindig is így kellett lennie. Valamilyen módon William mellett volt a helyem, még ha talán nem is gondolunk többet az egész mögé.
Sosem voltam barátkozós fajta, legalábbis az biztosan nem aki a legféltettebb titkait bárkire rábízta volna. Udvarias voltam...az igen, de nehezen lehetett rólam elmondani, hogy bárki is ismer. Úgy igazán. Néha az volt az érzésem, hogy még én sem ismerem igazán magamat. Darabjaimra szakadtam mióta Gabriel elment, és nem találom az utat ahhoz a nőhöz aki mellette lehettem. Mindent megzavart a hiánya, összekuszálta az érzéseimet, és tudtam, hogy egy napon majd talán képes leszek más irányba is tekinteni, mint visszafelé, a múlt ködös emlékei közé, ahol vele lehettem.Mégis cserepeit ennek az elfeledett asszonynak most itt szedegetem össze. A kávé illatú iroda tompa fényeiben, a széken sóhajtó kabát zsebéből, a függönyökön túli világ apró cserepeiből, a kávéból, melynek illata szüntelen emlékeztet arra mennyire kegyetlenül túlhajszoltam magam az utóbbi időben. Mosolytalanul elszaladó napok, melyek végén semmi másra nem vágytam, csak egy levegővételre amidőn belépek az Elízium előszobáján.
Valaki azonban előcsalogatott a búbánat csigaházából, valaki mintha tudatlanul is arra törekedne, hogy utat találjon hozzám, mert tán tudja legbelül, hogy ez az út visszavisz majd hozzá is. Az emberhez, akinek az én segítségemre van szüksége. Mert oly egyformák vagyunk, mint a fellegek, melyek az égre simulnak, a levelek, melyek az ágra kapaszkodnak, a szélben kergetőző porszemek, a koppanón lehulló esőcseppek: különállóak de mégis egyek. William és én. Mindenféle rang nélkül, fehér köpeny nélkül, hivatalos, bürokratikus felhangok nélkül. Két ember elveszve Kristályvárosban, mégis minden erejét és tudását ennek a helynek szentelve.
Akár kimondom akár nem, ezentúl is szükségem volt rá. Mindig is szükségem volt, még akkor is ha személyesebb témákat sosem beszéltünk meg. Még akkor is ha csendesen hagytuk egymás mellett csusszanni lépteinket, még akkor is ha jól tudtam, hogy ha kilépek majd ezen az ajtón, akkor minden visszaáll a régi rendbe, a varázslat elillan, ahogyan a tüzek is szépen lassan elhamvadnak bennem, és helyüket átveszi a megszokott konzervativizmus, amit mindenki lát rajtam. De itt most, egy időre önmagam lehetek...egy darabka önmagam. Ezerféle rétegből tevődünk össze, személyiségünket meghatározzák az emlékeink a találkozásaink, a ránk hatással lévő emberek, a megélt életbeli pillanatok, vagy azok az érzések, amelyek szüntelen kavarognak bennünk. Én sem csupán egyféle vagyok, ezt inkább a külvilággal akarom elhitetni. Egyszerűbb ez így.
Néha kitekintünk a papírok mögül, az ügy bűvköréből kiszakadva emberek leszünk, esendőn és szüntelen érintésekbe menekülünk, talán mert ez az egyetlen ami legjobban hiányzik.Legyen a világ bármilyen, pusztuljon minden körülöttünk, az ember mindig is érezni akarja, hogy nincs egyedül, meg akarja tapasztalni, hogy valaki van mellette, tudni akarja, hogy az út mi előtte áll bár nehéz, lesz kéz amibe kapaszkodhat. Hogy miért pont William? Talán mert amikor ránézek, egy különös és furcsa tükörképet látok. Arcának ívében, abban ahogyan ajkait összeszorítva dacosan néz szembe a világgal. Erőt sugároz, miközben könyörög azért, hogy erőt kapjon. Gyengédségre vágyik….valakitől, aki nem én vagyok, mégis én adok neki valamit, hogy kibírja addig amíg azt a másikat meg nem kapja. Ugyanolyan függő valaki által, amilyen én vagyok egy elveszített érzés által. A hiány pedig különös dolgokat produkál az emberrel. Nem tagadom, hogy minden ilyen másodperc zavarral tölt el, ugyanakkor egy idő után már nem vágyom szabadulni tőle, sőt mintha magam hajszolnám magam ebbe. Egy lépés kellene csupán hátra, egy lépés, mit magamnak lopok tőle, de helyette inkább megint közelebb vagyok. Újra beleesem ebbe az őrületbe. Az ügy mögött lobogtatott papírral, a felismeréssel, hogy valami sokkal súlyosabb áll a háttérben, a merénylettel...Ashley O’Connor-al kapcsolatosan, aki azt hiszem, tagadja nyíltan vagy szemérmesen önmagának, bizony különös rabságot érzek Will felől.
A kávé nem forró, vagy legalábbis a kirohanó szenvedélyem közepette nem érzem annak. Csak kellemetlenül érint a helyzet. Mosolyára csak egy félrekapott tekintet a válaszom, és hagyom, hogy ujjaim lefejtse a csészéről. Kezemből a kávéval itatott papír kihullik. Keze megint a csuklómon pihen, furcsa és elszakíthatatlan bilincsbe verve azt. Meg sem próbálom visszahúzni, pedig tudom, hogy semmi bajom.
- Nem, nem volt forró.- szinte súgva lehelem a szavakat. Neki rutinmozdulat, nekem viszont újra az a furcsa és kellemetlen érzésem van ami az első alkalommal, ahogyan visszaigazította a hajamat. Talán csak annyi változott, hogy bár szemeim folyamatosan őt fürkészik, miközben vizsgálja a karom, már nem húzódom hátra rémülten. Mintha kezdeném megszokni ezeket a pillanatokat.
- Will….ez csak...egy kis kávé...nem kell rögtön megoperálnod.- jelentem ki még mindig csendesen egy nagyon finom mosolyba csomagolva, és megcsóválva a fejemet. Bólintok, hogy nem megyek innen sehova, főleg mert nem szándékozom a csöpögő fekete lével a teljes irodáját beborítani. Mikor visszatér elveszem tőle a papírt és a köpenyemet, meg a kezemet kezdem törölgetni. Nézem őt ahogyan fél térdre ereszkedve takarítja alattam a kávé maradványait. Újabb apró, szinte gyerekes, csínytevő mosoly kúszik ajkaimra.
- Ha valaki most látná Dr Hollandot a város egészségügyi consulját Dr Wissen lábai előtt kávét törölgetni...lássuk be Will nem mindennapi pletykatémát szolgáltatnánk.- valóban, egy lesifotós által elkapott pillanat azt hiszem érdekes teóriákat vetne fel. Pedig tényleg csak egy kis kiömlött kávéról van szó, semmi másról.Még mindig mosolygok, miközben a köpenyem kezdem kigombolni, hogy levegyem magamról, amikor látom rajta, hogy az arca egyre komorabbá válik. Olvadó vidámsággal követem a pillantását egy papír felé, ujjaim újabb gombokat oldanak meg, egyre lassabban, immáron a harmadikat. Megállok a mozdulattal és elnyílnak ajkaim a csodálkozás jeleként a szavaira.
- Anaprofen?- ráncolom magam is a szemöldököm, miközben kibújok a köpenyemből, és azt jobb kezem hajlatába fektetem, kezeim pedig önkéntelen táncot járva futnak a hajamba, hogy újra eligazítsam a kóborló fürtöket. Félrebiccen a fejem, homlokom ráncolva kutatok az emlékek között, és hirtelen mintha üvegek zörrennének odabent, felsejlik valami, még évekkel ezelőttről, szinte a megismerkedésünk hajnalán Gabriellel.
- Az őrjáratok tagjai és a kint szolgálatot teljesítő katonáknak írták fel. Kedély javító volt és többnyire azt a célt szolgálta, hogy a szorongást és a rémálmokat oldja. Helyette egy egészen másféle hatást váltott ki. Onnan tudom, hogy az első alkalmak egyikén Gabriel-nél hidegrázást okozott, én pedig egyszerűen megtiltottam, hogy a továbbiakban szedje. Nem érdekelt mit mondott az az idióta orvos aki felírta neki.- még mindig ideges és feszült leszek az emlék hatására.Kezem, melyben a köpeny pihen önkéntelenül szorítom ökölbe.
- Nem tudom, hogy köze volt e azokhoz a gyilkosságokhoz, de tény, hogy azok körében fordult elő, akik hosszabb ideje szedték.Később már nem csak őrjáratos, egyszerű katonák, és itt volt a gond….hogy micsoda?- nézek rá értetlenül, a papír után nyúlva, hogy én is megnézzem. Azt sem értem jelen pillanatban, hogy honnan szerezhették be….
- Ha betiltották, consuli intézkedéssel még annak a lehetőségét elzártad, hogy egyáltalán gyártsanak ilyesmit, hogyan lehet, hogy egy hivatalos, kórházi rendelőlapon leadtak rá igénylést? Három tucat? Az rengeteg….rengeteg embernek elegendő. Vagy kevésnek de nekik nagyon durva hatásokat okozhat. Hallucinációk, téveszmék…- kezdem sorolni, miközben értetlenül csóválva a fejem adom vissza a papírt Willnek Én eközben csak zavarodottan kezdtem fel és alá járkálni, kezeimet összefűzve tördeltem azokat. Nálam ez volt az erőteljes de aggodalmas gondolkodás jele. Magyarázni kezdtem, mint az előbb éppen olyan hévvel, de valamivel összeszedettebben.
- Rendben. Adottak a gyógyszerek, adottak a műtők és adott a merénylet, amelynek szerinted köze van a….- elakadtam, a mondandóm szinte benn rekedt.
- Ha sikeres lett volna a Miss O’Connor elleni merénylet, akkor ugye méltó tiszteletadással búcsúztatták volna, ami katonai dísz sortüzet jelent. Gondolj bele Will! Igaz, hogy ilyen alkalmakon vak töltényt használnak, de mi van ha élesre cserélik őket? Olyan katonák, akiket begyógyszereztek és ki tudja mit művelnek velük az eldugott műtőben.- a szám elé kaptam a kezeim, szinte alig akartam elhinni még magam is mindazt amit mondtam. Határozottan ráztam meg a fejem, majd lehajolva szedegetni kezdtem a papírokat.
- Will, minden perc amit itt töltünk, késlekedés. Meg kell kétszerezni az őrséget Miss O’Connor szobájánál, lehet magas szinten árulók ülnek és...nem sikerült a merénylet, temetés sem lesz...így valószínű újra fognak próbálkozni másképpen. Én megpróbálom kideríteni pontosan mi is folyik abban a műtőben, te próbáld megtudni hol gyártanak még ilyen gyógyszert vagy hol volt nagyobb mennyiség raktáron. Segítségre lesz szükségünk, de akkor is végig kell verekedni magunkat az egészen.- remegő kezekkel rendeztem össze a dossziéban a papírokat. Fáradt voltam, pokolian fáradt de nagyon indulatos. Az ajtó felé indultam, de megtorpantam. Cipőm határozottan koppant a parkettán. Megpördültem és Will elé léptem. Egyik kezemben a dosszié csálén megpakolt iratokkal, a karomra hajtva a kávés köpeny. Másik kezemmel megszorítottam Will kézfejét, ha nem húzta el.
- Köszönöm….köszönöm, hogy...szóval tudod...úgy mindent.- újra visszazártam, mintha meg sem történt volna mindez, mintha csak az ügy miatt lettem volna itt, de azt hiszem mind a ketten pontosan tudtuk, hogy valami más is történt ebben az irodában, amire nincs magyarázatunk. Talán nem is kellene keresni.
Indulni készültem.

Will & Sel




Nem tudom melyik volt az a pillanat, amikor az egész látogatásom hivatalos volta valamiféle személyes attitűdöt kapott. Mintha valahol a mélyben zajlott volna, láthatatlan erők által, hogy elejtett félmondatokba belecsempésszük önmagunkat. Akik kizárólag otthon, zárt falak mögött mertünk lenni. Elkalandozó gondolataim minden bizonnyal valamilyen módon láthatóvá válnak az arcomon, ahogyan rajta is látom, hogy van valami ami az eseten túl is mélyen felkavarja. Hogy erre egy aprócska magyarázatot kapok majd percekkel később ekkor még nem gondoltam.
Tulajdonképpen az egészben talán az a különös, hogy a kinevezésem óta most volt talán a harmadik vagy negyedik alkalom, hogy már több ideje beszélgettünk, mint az többnyire előfordul efféle rövidebbre tervezett audenciákon. Nem kellett volna semmi mást mondanom, csak behoznom neki a papírokat, neki pedig megígérnie, hogy utána fog járni. Ám mindketten alapos, precíz és a munkájuk iránt a végtelenségig elkötelezettek vagyunk.William nem véletlenül ült abban a pozícióban amiben, és valószínű én is azért lehetek az intézmény élén, mert a döntéseim vagy éppen az, ahogyan a dolgokat látom erre predesztinálnak. Szeretnék megfelelni annak a képnek, amelyet akkor láttak rólam, amikor ide kerültem, és valamilyen módon teljesen elrejteni azt aki évek óta vagyok. A halál befészkelte magát a mindennapjaimba, és nem csupán a műtőkben, hol már régen jártam, vagy a kórház termeiben, hol szinte mindennapos vendég volt, vagy a kinti világból hozott hírek által, hanem mert a személyes veszteség feldolgozhatatlan terhe minden mást felülírt az életemben. Nem vagyok képes megbírkózni vele, csak olyan módon, hogy időnként elveszek a szép emlékek között, honnan nem kívánkozom visszatérni ebbe a valóságba. Én ott akarok lenni...azokon a reggeleken, azokon a délelőttökön, a várakozó délutánokon, a megnyugtató estéken, és a hajnalokon, melyek újra és újra vele találtak, és én hittem abban, hogy ez örökké tart majd. Hittem, mert hinni akartam, és kizártam annak a lehetőségét, hogy egyszer majd én kapom a rossz hírt: akit úgy várok nem jön többé.
Will nyíltan sosem ajánlotta fel a segítségét, soha egyetlen szóval sem emlegette a veszteségemet, de a temetés napján, ott a részvétnyilvánítások között egyetlen mozdulattal szorította a meg a kezem, és én tudtam, hogy ezekre az erős, és minden bajtól óvó kezekre bármikor számíthatok. Vannak kapcsolatok, barátságok, vagy azon túlmutató viszonyok, melyekhez sem szavak, sem tekintetek nem kellenek. Melyekhez elég pusztán egy érintés, egyetlen másodpercre megszorító ujjak, feszülőn a kézfejre, csak ez az aprócska momentum, hogy tudjuk: különleges személy toppant be úgy az életünkbe, hogy tulajdonképpen mindig is ott volt. Akkor elraktároztam a tudatot, de soha nem éltem vagy éppen visszaéltem vele. William Holland a felettesem volt és nem a barátom, nem az akinek elmondom milyen érzés úgy reggelente felkelni, hogy órák telnek el mire értelmet találok annak, hogy felébredtem. Milyen mosolytalan vagy éppen szenvtelen nyugalommal tenni a dolgunkat a világban, és milyen, amikor szembesülök azzal, hogy az életemben nincs semmi ami megmozgatna, ami igazán fellobbantaná bennem azokat a régen elszunnyadt tüzeket.
Valamiért ez az ügy mégis ezt teszi velem. Valamiért úgy érzem, hogy nem hagyhatom annyiban….nem pusztán mert a személyemet sérelem érte, nem pusztán azért mert éppen abban a kórházban történik mindez amelyre vigyáznom kellene, amelyet úgy kellene igazgatnom, hogy tökéletesen működjön az a bizonyos gépezet. Hanem azért, mert valahol érzem, ki tudja tán honnan életre hívott érzéssel, hogy a saját kérdéseimre is választ kaphatok belőle. Arra, hogy mi történt Gabriellel azon a bizonyos téli napon, miért fulladt vérfürdőbe az alapvetően rutinnak számító bevetés….és tulajdonképpen mi is történt valójában? Miért nem láthattam őt a temetés előtt még utoljára, és miért titkosították az iratait, amelyekbe soha nem tudtam betekinteni. Az igazság az, hogy talán mindez hozzájárult, hogy valami ostoba reménykedés kelt életre a szívemben, valami, ami nem hagyja őt elengedni, és amely nem képes meggyászolni sem. Hogyan lenne lehetséges, ha nem akarom elhinni, a tudatom vagy az érzéseim képtelenek elengedni, elfogadni a tényt, hogy nincs többé.
Egyetlen aprócska mondat a jelenben megnyitja azokat a bizonyos kapukat, amelyek ott voltak közöttünk Will-el. A feddő pillantására félrebillen a fejem és valami furcsa, talán kislányos zavarodottság fut át az arcomon. Mintha rajta kapott volna valami illetlenségen. Belepirulok.
- Szeretnél te lenni az aki ezentúl figyel az ebédemre?- kérdezek vissza hirtelen jobb válaszom nem lévén. A kérdésnek és a válasznak is van valami kétértelmű felhangja. Baráti gesztus vagy valami egészen más. Jól eső érzéssel tölt el, hogy a hivatalosság ezen a ponton egy kicsit megbicsaklik és felsejlik mögötte, hogy tulajdonképpen ha nem ilyen viszonyban lennénk, amilyenben most vagyunk, talán oldottabban is viselkedhetnénk. De valamiért tartjuk ezt a távolságot, ő is és én is. Mintha a veszteségek az életünkben egyfajta védelemre hagynának csupán berendezkedni bennünket.
A továbbiakban minden figyelmünket a papíroknak szenteljük, és a magam részéről nem merném újra megkockáztatni, hogy többet lásson belőlem. Ezt sem lett volna szabad. Feladtam a higgadtságomat, azt a kiállást amiért ennek a kórháznak az élén állhatok. Jobban kellene figyelnem….William még mindig a felettesem...noha az az apró mozdulat, amivel a kezét megállásra késztetem,mindkettőnket meglep. Látom rajta, hogy azon túlmenően, hogy a gondolatai az egész helyzet áttekintése felett járnak, ahogyan az enyémek is az iratok tartalmára fókuszálnak, mégis történik valami, ami mindkettőnkben zavart okoz.
Nem szokásom az efféle tolakodás, ahogyan az sem szokásom, hogy a hivatalosságon túl bárkit is megérintsek, bizalmaskodón viselkedjek vele. Minden ilyesmit megtartok a magánéletemben, melyet súlyosan és kitartóan őrzök. Összerezzenek, amidőn végül ujjaim lesiklanak a kézfejéről, hogy a papírt tartsam meg, és egy röpke másodpercre összeakadó tekintetünkben látom, hogy ugyanarra gondolunk: hogyan és miért volt ez?
Hálásan hunyom le a szemeimet egy másodperce, amikor felvéve újra az eredeti téma fonalát beszélni kezd. Martinról...arról, hogy mennyire remek orvos volt, és még mindig az. Élete tragédiája talán pontos másolata annak amit magam is átéltem, mintha az élet valamiféle különös büntetést mérne ránk. Emberek élete felett egyensúlyozunk, és pont akkor zuhanunk le, amikor a legfontosabbat kellene megtartanunk. Neki a feleségét, nekem Gabrielt. Láttam őket együtt. Idős koruk ellenére is oly ragaszkodással szorították egymás kezét, mintha nem hinnének abban, hogy az univerzumban lenne erő mit elválaszthatja őket.
Mintha most nem lenne semmi erő, amely megakadályozná, hogy William és én részesei legyünk annak, hogy próbálunk utat találni egymáshoz, de már nem a szavak által. Mintha valamiféle különös szövetség lenne születőben, amelyhez szükségünk van az érintésekre, hogy a másik személyes terét áttörve eljussunk egymáshoz..A vállamon pihenő keze felé fordítom a fejem, és kérdőn nézek rá. Lélegzetvételem forrósága felborzolja az apró pihéket ujjai felett. Erőt kapok tőle, gyengédséget adok neki. Kiegészítjük egymást. Tudom, hogy ennek itt most így kellett lennie.
Lázadok a világ törvényei ellen, az igazságtalanság ellen, a hamisság és hazugság ellen, még akkor is ha tudom, hogy ebben a városban is ezer megy egy kapcsolat szövi át a hatalmat és ezen kuszaságot hívjuk mi békének. Képmutatásra építjük a jövőt? Elhallgatott információkra, érzelmekkel és életekkel meglopott emberekre? Valóban ez lenne a szép új világ?
Hatalmas teret szabadít fel az iratoknak, és mindegyik lap egymásra simulva, újabb kirakóssá válik, mit meg kell oldanunk. Belebódulok a kávé illatába, az egész szoba vonzó és gyötrelmesen édes bűvöletébe, az ügy megoldani vágyásába, miközben érzem, hogy amilyen jó érzéssel tölt el itt lenni, éppen olyan fojtogató is. Talán mert jól esik itt lenni, talán mert felszabadulni vágyom,és ennek apró jelei szinte folyamatosan felszakadnak. A szemeimben, melyek elárulják harciasságomat, a hangomban, mely határozott mélységgel zendül, a szabaddá váló, majd elrejtett fürtjeimben, abban ahogyan kipirul a bőröm a pofacsontnál, ahogyan ajkaim elnyílva egymástól szárazon feszülnek szét. Vörösek akár a fagyott rózsa és a sóhajom belevegyül ezerszer is a beszédébe. Bólintok amikor rábukkan a papírra, min az ő eredeti aláírása szerepel. Igen hallottam. Szerintem kevesen vannak akik nem hallottak a Kormányzó lánya ellen elkövetett merényletről. És éppen olyan kevesen vannak, akik tudják, hogy ki az aki valami furcsa oknál fogva látogatóba járt nála. Én tudtam, hiszen az őrszolgálat feljegyzéseibe a látogatókról nekem is belátásom volt. Willnek oka volt odamenni, de vajon mi oka volt oly sokáig ott tartózkodni? Úgy érzem ingoványos területre tévedtem, mely már nem tartozik rám. Sosem faggatnám róla.
Összevont szemöldökkel és ráncokba futó, gondolkodó homlokkal figyelem a szavait, melyek szinte összefüggéstelenül szakadnak fel belőle. Megrázom a fejem.
- Hogy érted, hogy a Silah-ot akarják használni? -felteszem a kérdést, de ahogyan kimondom, már ösztönösen rakom össze magamban a szavait. A felismerés félelmet ébreszt bennem. Elkerekedő szemekkel fordulok felé, kezemben a kávésbögre megremeg. Ajkaimhoz sem merem emelni.
- Valakik belülről akarnak lázadást szítani Kristályvárosban….Will...ez...ezt mi nem!- úgy akartam mondani, hogy mi ehhez kevesek vagyunk, hogy oly kevesek, hogy képtelenek lennénk útját állni. Ujjaim fehéredésig szorítják a bögre fülét, kis híjján még így is össze tudnám roppantani. Haragom és megvetésem, csalódottságom és fájdalmam egyetlen haragos szisszenésbe teljesedik ki. Hangom halk, de annál határozottabbá válik. Nem tudom honnan merítek erőt, honnan jön a hirtelen bátorságom.Talán onnan, hogy már nincs mit veszítenem...nincs kit veszítenem. Mindent elvettek tőlem. Ez a világ mindent.
- Tudod mit? De igen! MI igen! Megakadályozzuk! Előnyben vagyunk. Ők nem tudják, hogy mi tudjuk. Két nap...láttad te is, a következő esemény két nap múlva fog történni. Ott volt valamelyik papíron. Hol van? Az ég szerelmére, itt láttam valahol!- oly riadt öszevisszasággal kezdem keresni a papírhalomban, hogy nem figyelek a kávét tartó kezemre és a bögre tartalmának a felét a fehér köpenyre borítom. Mintha észre sem venném, csepeg le kezemről a fekete lé. Kikapcsolok, őrült szenvedéllyel azt a műtő beosztást keresem, és amikor megtalálom, kávétól maszatos kézzel lengetem meg Will előtt.
- Itt is van! Oh! Ez meg...bocsáss meg! Figyelmetlen voltam!- csupán ekkor tudatosul bennem, hogy a papírok egy részét is leöntöttem. Elszégyellem magam, de nem tehetek róla. Az indulattal vegyes lelkesedés elragadott. Bocsánatkérően nézek Williamre.

Will & Sel




Ha problémák megoldásáról volt szó, mindig óvatos, következetes, ezer szemszögből vizsgálódó voltam. Soha nem kapkodtam el egyetlen döntésemet, vagy következtetésemet sem, ahogyan szinte állandó jelleggel masíroztam előre a racionalitás, és az ész érvek talaján. Ilyen voltam. Rendíthetetlenül és szinte meg nem tántorodva, ajkaimat összeszorítva, őszinte tekintettel mérlegelve a helyzetet jutottam el a végkövetkeztetésre, és annak tükrében cselekedtem.
Két éve, mintha tökéletesen kifordultam volna önmagamból. Végletekben gondolkodom, és pusztán morzsái vannak meg bennem az egykor volt önmagamnak. A higgadt szelídségnek. Amit jelenleg látnak belőlem az egy masszív védelem, egy törékeny bástya, nehogy meglássák azt aki lapul legalul, akivé váltam, aki immáron vagyok annyi ideje.
Gondolataim a mai reggel oly kaotikusak mint egy kaleidoszkóp, melyet apró kezek ráznak össze századszor is, hogy a sokadik színes képet láthassák. Én azonban önkéntelenül hagyom, hogy a dolgok a fejemben egyre inkább zavarossá váljanak, holott pusztán erre az egy ügyre kellene koncentrálnom, és a magánéletemet abszolút a háttérbe kellene szorítanom.
Ám azt hiszem, hogy az a súly amit a sok év alatt apránként magamra aggattam és amely egyre nehezebbé válik, mint valami letenni képtelen teher, valahol megbotlásra kényszerít. Éppen itt, és éppen most, William Holland irodájában, ahol a kávéillatba burkolózva szinte ki nem mondott szavakba kapaszkodva figyelünk egymásra. Érzem rajta, hogy valamiféle saját harcot vív meg ő maga is. Néha jobban összevont szemöldök, távolba révedő, hosszú időre a külvilágot kizáró tekintet, vagy az, ahogyan átsiklott az elején bizonyos dolgok felett. Éppen olyan szétszórt mint én magam vagyok néha bizonyos napokon. Idő kell amíg rendezi önmagában ezeket a dolgokat, és idő kell...de idő itt és most nincs. Fontos feladatok várnak kettőnkre. Mégis én vagyok az aki először hagyja kiömleni a múlt egy részét és hagyja, hogy a törékeny védelmen túl megláthassa ki is vagyok valójában. Szétesem pillanatok alatt, ahogyan a fürtjeim, melyek a vállamra omlanak, és a barna zuhatagon át riadtan forró tekintettel teszek tanúbizonyságot arról, hogy nem az a szelíd nő vagyok, akinek ő ismer...akinek mások ismernek. Mert ha olyasmiről van szó, ami az elevenembe talál, akkor megremeg a világ, tapintható közelségbe kerül a végtelen, és páráján át ennek a megvadult gondolatvilágnak felsejlik, hogy valójában mire is vagyok képes. Nagyon sok mindenre ami azt illeti. De jobb ha továbbra is olyan vagyok mint az összerendezett kontyom, mely alatt megint a higgadtság, megint az a fajta átgondoltság, megfontoltság lapul, amelyet úgy hiszem Will is ismerni vél. Hogy szenvedélyes lennék? Igen az vagyok. Amikor van miért...amikor van kiért.
Volt idő, amikor valaki csak ezt ismerte belőlem. Ott lapulnak meg a házunk zegzugaiban a hevület pillanataiban kimondott ezerszer is rebegett izzó szavaim….kértem, könyörögtem, esdekeltem, vágyakoztam, akartam, követeltem, adtam és megadtam, elvettem és viszonoztam teljesen belefeledkezve mindenbe ami lehetett ott és akkor.
Vagyok aki vagyok, jelenleg leginkább csak rosszul sikerült, elmaszatolt árnyéka önmagának, aki még mindig az ablak előtt áll és vár. Csodára, megoldásra vagy egyszerűen arra, hogy tovább tudjunk lépni. Hogy ne arra koncentráljak megint, hogy mi történt a múltban, hogy mi az amit képtelen vagyok magam mögött hagyni, hanem arra ami itt van jelenleg. Sokkal fontosabb semmint a saját fájdalmam felett zokogva erről megfeledkezni akár egy pillanatra is.
Szinte távolról hallom a hangját amint arról beszél, hogy ebéd Mr Wilsonnal...elfoglalt...igen holnap...Tétován billen előre a fejem beleegyezésem jeleként, majd határozottabban is bólintok megtámasztva a szavaimmal.
- Igen, az jó lenne. Majd megnézem a naptáramat és lemondom ha olyan találkozóm lenne, ami ütközik vele. Bár ha jól tudom az ebédjeim erre a hétre abszolút üresek. Nem mintha túl sűrűn ebédelnék.- tettem még hozzá inkább csak magamnak, és nem is azért mondtam. Jobbára csak kötelező meghívásoknak tettem eleget, minden más alkalommal azt ettem ami éppen jutott, és ahol éppen jutott. Pedig egykor...egykor ez is más volt. Mondhatnék még ezer más dolgot ami teljesen más volt, de talán felesleges is lenne. Önostorozásból pedig juttatok éppen eleget magamnak.
Nem tudom miért beszélek neki Gabrielről. Tulajdonképpen csak foszlányokban teszek említést, de mégis pontosan tudja melyik esetről és kiről beszélek. Hiszen azon a napon éppen hozzá igyekeztem. Tél volt akkor is. Hideg, szinte csontig hatoló hideg, és ebben a hidegben fagyott meg az én szívem is állítva meg minden érzelmet ami azóta oda juthatott volna. Önként maradok távol emberektől, lehetőségektől….eleinte azért, hogy ne sajnáljanak, mostanság meg egyszerűen azért mert képtelen vagyok úgy gondolni rá mint akit örökre elveszítettem. Nem tudom felfogni ennek a jelentését. Meddig tart az örökké?
Vajon az már az örökké része volt, amikor a fedett koporsó a földbe ereszkedett, amikor nem volt már lehetőségem látni az arcát még egyszer utoljára, mert a hadsereg megtagadta tőlem? Az már az örökké része, hogy gyakrabban vagyok a temető látogatója, semmint a saját otthonomé? Az már az örökké része, hogy itt és most, még ebben a helyzetben sem vagyok képes elszakítani róla a gondolataimat? Kitölti minden gondolatomat, befészkeli magát a cselekedeteimbe, és nem tudok úgy nézni bárkire, hogy ne érezném minden másodpercben a hátamon azokat a földbarna szemeket…
Megrázom magam és próbálok visszatérni a valóságba, ebbe a valóságba amelyet Will irodájába élek meg. Mindebben segít az a mozdulat, ahogyan a határozottságára rátalálva köpenyétől megszabadulva ingujjra vetkőzik, és úgy veti bele magát az egészbe, ahogyan a helyében én tettem volna napokkal korábban, amikor az egész anyagot összekészítettem. Finoman rezdülnek ajkaim, valamiféle mosolyt csalogatva elő az egész jelenetre és eltolva magam az ablaktól a papírokkal beterített asztalhoz sétálok, hogy szemügyre vegyem magam is amiről Will beszél. Megállok mellett és a kijelentésére bólintok. Helyeslően. Hatos műtő jó választás.
- A legjobb választás. És tévedés esetén közel a krematórium.- a jelentések szépen lassan kerülnek elém, és az egyiknél egy név az ami feltűnik. Tulajdonképpen már korábban is feltűnt. Will rakná tovább a papírt, de én megfogom a kezét, és megállásra késztetem, mutatva a rajta szereplő orvos aláírását.
- Dr Steinberg. Martin Steinberg. Ha jól tudom melletted dolgozott aneszteziológusként a sebészeten. Onnan tudom, hogy néha én is kölcsönloptam, mert tagadhatatlanul az egyik legjobb volt. Bocsáss meg!- biccent a fejem oldalra bocsánatkérően, majd egy másik papírért nyúltam a szabad kezemmel és a Will által tartogatott lap mellé tettem.
- Látod? Itt is az ő aláírása szerepel. De ő nem lehetett ott. Fél éve, hogy bizonytalan időre felhagyott a munkával, amikor a feleségéről kiderült, hogy csontvelő rákja van. Nem tudni mennyi ideje van hátra így vele akar lenni….ez az aláírás hamis. És ki tudja még kié. Én kinyomozom kik írták alá ezeket pontosan és kik azok akik nem lehettek ott abban az időben. Te pedig járj utána, hogy mire is használták a hatos műtőt. És egy időre nem ártana felfüggeszteni a használatát. Amennyiben nincs ellenedre intézkedem is ebben az ügyben. Majd kitalálok valamilyen indokot. Nem szükséges a fél kórházra ráhozni a frászt. Négy orvos van akikkel hiába beszéltem, nem akartak semmit mondani. Velük jó lenne ha esetleg te...atyaég!- megakadtam, mert egy újabb papír került elő, amelyen egy két nap múlva esedékes dátum szerepelt, mégpedig az én szignómmal ellátva. Willre tekintettem, láthatóan elbizonytalanodva, és nem tudva mi a fene folyik itt mégis.
- Én ezt soha nem írtam alá...ez nem az én írásom, bár be kell vallani ügyes hamisítvány. Sosem járultam hozzá, hogy használják a hatost….különben is. Én nem foglalkozom műtőbeosztásokkal, mióta nem vezetem a belgyógyászatot.- vontam meg a vállam bizonytalanul és most én voltam aki egyre határozottabban és egyre idegesebben, szinte remegő kézzel túrta a papírokat. A levegőt zihálva vettem, kétségbeesetten akartam valami bizonyítékot találni...ez most már személyes üggyé is vált, miután valakik az én jó hírem bemocskolását is célba vették. Ezt pedig nem hagyhatom.
Lassan engedtem el a papírokat, igyekeztem úrrá lenni az egyre erősebben feszítő indulaton, mely a gyomromat is görcsbe ugrasztotta egyetlen pillanat alatt.Két tenyeremen megtámaszkodtam az asztalon én mély levegőt véve kifújtam azt és egy szusszanás után felszegett fejjel néztem Willre.
- Elnézést, csak kissé….érzékenyen érint, hogy engem is megpróbálnak belekeverni. Szóval, hol tartottunk?- néztem szét újra az egyre kaotikusabb papírhalmokkal tarkított asztalon, majd megcsóváltam a fejem.
- Várj! Rendszerezzük, mert úgy járunk ahogyan én legutóbb amikor otthon ezeket szétpakoltam. Az egész nappalit beborító szőnyegtenger lett. - a kávés csészéért nyúltam mely üresen meredt rám, amikor belepillantottam. Will felé nyújtottam és egy egészen aprót rezdültek ajkaim, amikor végül megszólaltam kissé visszafogottabban.
- Kérhetek még egyet? Azt hiszem nagy szükségem lesz rá ha túl akarom élni ezt a napot. Lassan negyvennyolc órája, hogy ébren vagyok, és ebből jó ha négyet aludtam. Múlt éjjel. Az asztalomra borulva.
Szeretném hinni, hogy gyorsan a végére járunk, hogy William és én kart karba öltve szinte pillanatok alatt meg fogjuk oldani ezt az ügyet, de volt egy olyan érzésem, hogy ha ez így is lesz, csupán a jéghegy csúcsát értük el, abból letörünk majd egy apró darabot. De ami a felszín alatt van….nos ahhoz kevesek leszünk. Ám azt is tudtam, mert ismertem magam, hogy túl sok ideje temetem el magamban annak a gondolatát, hogy valakik valamikor tehettek Gabriel haláláról...valahol valakik még mindig büntetlenül élnek. Ez az eset pedig ha másra nem is volt jó, felébresztett bennem egy olyan ösztönt, amelynek létezéséről eddig nem is tudtam. Amely szunnyad a mélyben, és amely felszínre kívánkozott. A bosszú semmihez sem fogható édes-keserves érzését.

Will & Sel




William Holland az a fajta orvos volt, akinek szikéje alá az ember bármikor gondolkodás nélkül befeküdt volna. Még szakmabeliként is. Mikor a kórházba kerültem, jóval utána...hiszen akkor ő már évek óta itt praktizált, csak annyit tudtam, hogy ha sebészeti konzíliumra van szükségem, kizárólag őt keressem. Aztán valahogyan úgy alakultak a dolgok, hogy erre nem került sor, ám az érdeklődésem irányában megmaradt. Mégis kerültük egymást, és kizárólag zavaros és unalmas értekezleteken találkoztunk párszor, meg egymás aláírásait fedezhettük fel egy-egy jelentésen.
Amikor a konzuli kinevezést megkapta, volt egy olyan érzésem, hogy a kórház egy kiváló szakembert elveszít személyében, de cserébe egy olyan hátszelet kap az egészségügy, amellyel arccal előre haladhatunk majd. Nem tévedtem. Rendíthetetlen volt, és ezt érzem most is benne. Ezt a ki tudja honnan táplálkozó tüzet, melyet minden bizonnyal katonai múltjából cipel magával. Olyan volt mint egy őrszem, aki ennek az egész intézménynek a tetején tanyázik, és bármilyen veszély is leselkedik ránk, ő soha nem rest cselekedni.
Várakozón tekintek rá most is, annyiszor az idő alatt amióta itt vagyok. Érzem, hogy megoldást kell találnunk arra ami történik. A falakba simítom bele minden ki nem mondott gondolatomat, és tudom, hogy szépen lassan eljutnak hozzá a sugalmaim. Arcéle megannyiszor megfeszül, a barázdák a homlokán ott hordozzák a felismerés apró kis jeleit. Érti és érzi mit szeretnék az egész megbeszéléssel elérni. Félek. A félelem görcsösen kapaszkodik meg bennem és nem ereszti szabadon egyetlen pillanatra sem a figyelmemet. Hogy a háttérben rajtam kívül álló erők munkálkodnak, akiket meg kell állítanunk. Bármi áron. Még akkor is ha belebukunk. Tulajdonképpen minden cselekedetünk valamilyen módon és szükségszerűen magában hordozza a kudarc lehetőségét, ám nekünk mindezt figyelmen kívül kell hagynunk. Csak úgy vagyunk képesek jó döntést hozni, hogy a következmények közül kizárjuk annak lehetőségét, hogy esetleg nem járunk majd sikerrel.
Gondolatai éppen olyan messzire rántják őt is ahogyan engem szoktak. Látom elrévedő tekintetében örvényleni valamiféle olyan emlék jelenlétét, amelybe szüntelen kapaszkodik. Amikor rá nézek, amikor hallom az utolsó megrezzenő lélegzetvételében is, hogy most nem itt jár, hogy valami egészen más köti le a gondolatait, mintha önnön magamat ismerném fel benne.
Ó mennyiszer...de mennyiszer nem voltam ura a saját gondolataimnak és oly álmok után futottam szűnös szüntelen, melyeket csak én hittem valóságosnak. Létet az elmúlásban, ködös vágyakat ott ahol minden elpusztult és helyét semmi más nem vette át csak a kitartó üresség. Will valahol egészen máshol járt, és megrezzenő szempillái, ahogyan sóhaja visszahúzta a jelenbe, mind arról árulkodott, hogy valami mélységes és talán mindenki más számára meg nem magyarázható  gondolat súlya alatt görnyed.
Apró kis közjátékunk azt hiszem leginkább újabb bizonytalan félelmet gerjeszt közöttünk. Ismeretlenségünk falain ejtettünk repedéseket ahogyan közeledtünk a másikhoz, és ez a mozdulat a hajam illanó esszenciája, amint ujjai közül kicsusszan, amint elrántom a fejem, amint megriadok a gondolattól, hogy egy másik férfi hozzám ér….mindez az egészet amit sikerült a másik felé apró lépésként tennünk most megtorpanásra késztet. Ő és én ebben a szobában nem csupán főnök és beosztott lettünk egymás számára egyetlen másodperc erejéig, hanem két ember, aki meglátott valamit a másikban és talán fél megmutatni. Túlságosan hasonló, túlságosan ugyanolyan...túlságosan eleven.
Nem akartam nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, pedig kellene. Mert egy figyelmeztetés volt, hogy ha továbbra sem leszek képes túllépni Gabriel halálán, ha még mindig ilyen végzetes vonzalommal kapaszkodom a múltamba, akkor annak a lehetőségét veszítem el, hogy valaha boldog lehessek.
Feledni próbálom a pillanatot, nem hallom talán csak legbelül az elrebegett csendes bocsánatkérést. William és én újra felveszünk valamiféle fizikai távolságot, melyet én vagyok aki megtör. Akár egy furcsa tánc lenne ez kettőnk között, melyben először ő az aki kezét nyújtja, majd én vagyok aki közeledni próbál. Nem ismerjük a másik mozdulatait, tulajdonképpen a sötétben tapogatózunk. Lassan folyik át az idő közöttünk, az ablakon túli világ, az ébredő város mit sem tud arról, hogy a feje felett mi zajlik éppen.
Számukra a mindennapi betevő sokkal fontosabb, az apró drámák az életükben, a számunkra tán jelentőséggel sem bíró dolgok.
De mi ketten itt a magasban...mi hiszünk egymásban. Hiszünk abban, hogy ezt az egészet majd meg fogjuk oldani. Hogy a lenti világ ebből ne érzékelhessen semmit. Úgy fussanak tovább mint apró kis fénylő, földre hullott csillagok. Hiszen ebben a porig rombolt világban a remény a reménytelenségben oly erővel bír, melyet elme fel nem fog és melyet nincs erő mely visszatarthatna.
A hajtű csendülése sem képes elvonni a figyelmemet a céljainkról...hogy a segítségét megkapva a végére járjak ennek az egésznek. Talán csak erre vártam, csak ezért jöttem ide, hogy jusson nekem is a határozottságából, az erejéből, amire most olyan nagyon szükségem van, mert az enyém teljesen eltűnt.
Visszaadja a hajtűmet, melyet óvatosan veszek el tőle. A hajam zuhatagát egyetlen mozdulattal szűntetem meg és csendesen elfordulva tőle egy egészen rövidke időre ismét egy kontyba fogom össze a rakoncátlan fürtöket és tűzöm össze egybe a fejem tetején. Mintha a hajammal együtt az előbb szétesni készülő gondolataimat is egybe rendeztem volna. Kipirult arccal de immáron sokkal összeszedettebben néztem vissza rá.
- Igen van...volt pár elejtett mondat. Inkább a beteg hordók között pletykáltak fekete egyenruhásokról, akik nem tudni mi célból és kinek a parancsára voltak itt. Én sem tudok róla, hogy a katonaság nagyobb létszámban kellene itt képviseltesse magát….szóval nem lenne rossz ha esetleg egy találkozót tudnál eszközölni Mr Wilsonnal. Akár én is szívesen jelen lennék ezen a tárgyaláson, amennyiben nincs ellenedre.- hangom csendes volt, éppen az a megszokott határozottság csendült benne amit megszokott tőlem. Mintha az előbbi félelem nem is lett volna...mintha messze űzte volna csupán azzal, hogy tudtam, rá bármikor számíthatok. Pedig még mindig féltem. Talán helyette is féltettem magunkat. Nem a karrierünket, hanem sokkal inkább azt, hogy ha ezt nem oldjuk meg, azzal mi is hozzájárulunk a Kristályváros jelenleg még látszólagos békéjében keletkező újabb töréshez. Nem mentem el az ablak mellől, amíg Will a telefonhoz lépett. Megfordultam, és a csípőmet nekitámasztottam, karomat a mellkasom előtt összefűztem és úgy figyeltem őt innen, félrebillenő fejjel. Éreztem a hangjában a tökéletes elhatározást, noha meglepett, hogy mindent lemondott azért, hogy nekem segítsen.Mikor újra megfordult csend ült közöttünk. Itt maradt csendesség a szavait követően, a telefon apró kattanása után. Érezni és szinte tapintani lehetett közöttünk valamiféle kialakuló összhangot. Mintha mindig is együtt dolgoztunk volna, mintha tudnánk, hogy a következő lépés mi legyen, mit kellene tennünk.
- Talán tudod, hogy két éve éppen a karjaim között veszítettem el azt a férfit aki…- elcsuklott a hangom. Nem tudom miért beszéltem erről. Mintha egy olyan dolgot készültem volna elé tárni aminek látszólag semmi köze nem volt az egészhez, pedig nagyon is volt.
-...katona volt. Parancsteljesítés közben érte a végzet. És én nem akarok többé hibázni, Will...nem akarom, hogy át kelljen élnem azt, hogy belebukom valamibe, amit megakadályozhattam volna. Ha akkor nem hagyom, hogy elmenjen…- abbahagytam a beszédet és keserűen nevetve lehajtottam a fejem. Megráztam, majd zavarodott és kissé talán feszült, de olyan kitartóan tüzes tekintettel nézem vissza rá.
- Csak azt akarom, hogy tudd, nekem fontos minden ami itt történik, ami az emberekkel történik, mert ez az amiért élek. Két éve csak ezért! Meg akarom oldani, nem számít kin és min kell átgázolni. De azt nem tudom megtagadni, hogy úgy félek, ahogyan még életemben nem féltem. Pont azért, mert lehet tényleg ezt kell tennem. És mert kudarcként élem meg, hogy egyedül nem vagyok erre képes. Hogy miattam le kellett mindent mondanod…- biccentettem óvatosan a készülék felé, utalva a pár pillanattal korábbi beszélgetésre.
- ...ugyanakkor tudnod kell, hogy végtelenül hálás vagyok neked mindezért.- nem léptem el az ablaktól, onnan figyeltem őt tovább. Azon gondolkodtam, hogy vajon innen most hogyan tovább….merre kellene kezdenünk.