Will & Sel




Láttam rajta, hogy ideges. Én is az voltam, amikor először gyanút fogtam, és hozzá hasonlóan, az első iratokból kiindulva magam is egy szimpla sikkasztásra gyanakodtam.Ezt meg tudtam volna egyedül is oldani, hiszen vagyok annyira karakán, és ha szükséges határozottan vehemens, hogy végigviszem vagy végigverekedem bárkin az ügyet addig amíg a felelősöket meg nem találom. De itt más volt a háttérben, ám még nem vezettem őt erre rá. Azt akartam, hogy magától jusson el erre a végkövetkeztetésre. Meg talán….valahol tudni akartam, hogy ha egy kisebb volumenű ügyről van szó,akkor is ugyanúgy áll ki mellettem, ha egy magas körök felé gyűrűző, szinte botrányszagú ügybe keveredett a kórház. William jó ember volt. Nem csak azok alapján amiket hallottam róla, vagy azon a pár találkozáson, amelyen beszélgettem vele. Ez megérzés volt.Zsigeri, ösztönös megérzés, amikor elég csupán valakivel egy légtérbe lenni, hogy hatással legyen ránk. Pusztán azzal, hogy ott van. Ő pedig képes volt erre. Vonzotta a figyelmet, vonzotta azt, hogy az ember őszinte legyen vele...erre pedig velem szemben kevesen képesek, mert remek pókerjátékossá válok az élet nagy kártyaasztalánál ha a szükség úgy hozza.
Már éppen szólalnék meg, ajkaim nyílnak, hogy helyesbítsek a könyveléssel kapcsolatosan, amikor eszébe jut ki jelenleg az aki a főkönyveket kezeli. Bólintok a név hallatán, egy másodpercre lehunyva szemeimet helyeselve hümmögök igen gyanánt.
- Wotter-t túl magasról helyezték ide. Jobban mondva nem a pénzügyi szektorból érkezett, sokkal inkább a diplomácia részlegről, és nem vagyok benne biztos, hogy nem hozott magával néhány furcsa kapcsolatot.- teszem még hozzá, miközben átveszem tőle a magam csészéjét. A forró ital csiklandozza az orromat, hívogatón kúszik bele a gőze a fejembe, és elmélázva figyelem miképpen kavarog a fekete víz előttem.
Aztán őt figyeltem és vártam. Vártam, hogy kimondja amire én gyanakszom, hogy megígérje, hogy nem lesz semmi gond. Mintha még mindig az a kezdő orvos lennék, aki csak egy megnyugtató bólintásra vár, mikor felállítja a diagnózist. Nem tudom miért vagyok enynire kába, ennyire tapasztalatlannak tűnő...ennyire elveszett. Illetve tudom. Be kell ismernem, még ha csupán egyelőre magamnak, hogy segítségre van szükségem. Egyedül nem tudok ebből az ingoványból kitalálni, mely egyre jobban húz le magához. A rémálmaim közepette sikítva és verejtékben ébredve, vagy amikor elalszom az asztalom mellett, mint múlt éjjel is. Egyre jobban csúszik szét a világom, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nem vagyok ura a saját helyzetemnek. Nem tudtam két éven keresztül gyászolni, és most sem tudok. Eszement módon markolom a múltamat, és azt hiszem, hogy onnan erőt merítve majd elég bátor leszek szembenézni a kihívásokkal. Nem veszem észre, talán nem is akarom észrevenni, hogy a múlt nem erőt ad, hanem visszahúz...magához vonz.Két erős kar ami átölel, illatfelhőbe burkolózó élet, elveszett illúziók, elveszett remények, megtalálni vágyott megnyugvás. De vele már nem lehet...nem tudom mitévő legyek. A munka az egyedüli menekülési útvonalam, és talán a magány, amibe bezárkóztam, nem engedve át senkit a Menedékem kapuján. Szinte soha senki nem járt nálam két éve, a lakásomban sem, mintha attól félnék, hogy megtörik azt a varázslatot, azt az emlékekből, tárgyakból, felcsendülő közös zenékből összerakott kis foszlányokat, amelyek után minden napot újrakezdek, valami megmagyarázhatatlan lendülettel. Hajt a tudat, hogy nap végén újra hazatérhetek, és bezárva magam mögött az ajtót megint ott lehetek. Vele.
- Alvás!- nevettem el magam könnyedén, szinte csak csendes gurgulázással, de őszintén.
- Olyan luxus amit csak azok enge….- elakadt a mondatom, amikor megéreztem a kezének érintését a fülemnél. Egy kóborló tincset igazított vissza, mely megszökött a fejem tetejére tűzött kontyomból és aláhullva hívogatón táncolt az ujjai felé.Elkerekedő szemekkel rántottam hátrébb a fejemet, hogy aztán észbe kapva engedjek a görcsösségből, és lazítva egyenesedjek vissza az előző helyzetbe. Nem csinált semmi rosszat, tudom, hogy nem azért...egyszerűen csak...hirtelen fullasztóan hatott rám az aftershave illata, taszítva vonzott, miközben a bögrét magam elé húztam védekezésül.
Nem szóltam semmit, és ő sem szólt, a pillanat, mely a véletlenből született hirtelen elillant és azon kaptam magam, hogy beismerem jól eső érzés volt, hosszú idő után az első, hogy valaki megérintett. Ugyanakkor ijesztő is. Ijesztő mert más volt. Ijesztő mert kellemesen hatott rám. Léleksimogató finomsággal telített el. De aztán elengedtem a másodperceket, és inkább hallgattam amit magáról mesél.
- Apám erre mindig azt mondta, hogy aki túl jó a világnak az egész életében örök kétségben él, hogy elég jó e. És te az vagy! Csak valahogyan egy ideje már mindketten elveszünk az adminisztrációban, pedig te is és én is orvosnak születtünk. De ha azt akarjuk, hogy valami hatékonyan működjön, maradnunk kell. Mert mi tudjuk ennek az egész rendszernek mire van szüksége. TE tudod, William. Pontosan ott vagy, ahol lenned kell!
Pátosszal beszélt, határozottan, és amikor megfogta a kezemet, én a másikat az övére simítottam, tenyerem bölcsőjébe zártam és finomat rászorítottam mintegy egyetértésem jeleként.Csillogó íriszem táncoltak a vonásain, és úgy figyeltem minden szavát. Végül elengedte a kezeimet, és hagytam, hogy elsétáljon tőlem. Nem vágtam közbe, nem igazítottam ki, nem mondtam semmi többet, csak álltam ott és őt figyeltem.
Az ablakhoz sétált, de még ekkor sem tettem semmit, csak vártam. Pár pillanatot talán, pár másodpercet, miközben még kortyoltam a kissé már meghűlt kávéból, majd egy óvatos mozdulattal az asztalra tettem. Eltolva a csípőmet indultam el hozzá. Megálltam mögötte. Fél karnyi távolságra sem, de tiszteletben tartva a saját kis auráját.A hátam mögött összefűztem a kezem és finoman előre dőlve az első mondatomat ilyen közelségből súgtam.
- Ugye tudod, hogy egy sima sikkasztási üggyel nem hozzád jöttem volna? Ugye tudod, hogy itt sokkal többről van szó?- újra kiegyenesedtem és vártam, hogy vajon felém fordul, vagy tovább figyeli az ablakon túli világot. Bármi is történt én tovább beszéltem. Hangom nyugodt volt, de érezhető volt benne, hogy félek. Az igazságtól, vagy attól, hogy ez számomra milyen következményekkel jár...nem is tudom.
- A könyvelés csak a jéghegy csúcsa. Valakik….Will, valakik kísérleti telepnek használják a kórházat. Azok a plussz kiadások, plussz orvosok nem csupán papíron léteznek. Nézd meg a műtéti beosztásokat, vagy az aláírásokat. Olyan napokon, olyan orvosok nevében használták a műtőket, vagy a laborokat, akik benn sem voltak. Néhány helyen az aláírások sem stimmelnek. De bárkivel beszéltem eddig csak hallgatott. Mintha félnének….még olyan is akikkel korábban együtt küzdöttünk betegek életéért. Félek, hogy itt olyan magasra visznek a szálak, hogy ha megbolygatom, az a pozíciómba kerülhet. Vagy a tiédbe is akár. Hát ezért félek a legjobban.- ismertem be, és azt hiszem most először tudatosult bennem, hogy ha elveszítem a munkám, ha elveszítem a jelenlegi állásom, az utolsó mentsváram veszik el, és belezuhanok az ürességbe. Mellé léptem, és az ablakhoz állva megtámaszkodtam minkét kezemmel a párkányon, és ernyedt vállaim közé ejtettem lehajtott fejemet. Az eddig is szabadulni vágyott tincseim immáron szabad utat kaptak. A kontyomat tartó hajtű leesett a földre és a hajam szabadon, kócosan és rendezetlenül omlott a vállamra. Itt, ebben a reggeli fényben, így látszott leginkább mennyire fáradt, meggyötört, üres és tehetetlen vagyok. Jelenleg az életem minden területén. Pedig korábban nálam kevesebb határozott embert rejtettek ezek a sokat látott falak.Hajam zuhatagán át néztem vissza a vállam felett Williamre.
- Így is hajlandó vagy segíteni nekem?Képtelen vagyok szemet húnyni felette.

Will & Sel




Mikor ezt a találkozót kértem még tökéletesen biztos voltam abban, hogy mit akarok majd mondani. Most azonban semmiben sem vagyok az. Kialvatlanságom az oka annak, hogy nem vagyok összeszedett. A külsőm éppen olyan gyűrött helyenként, ahogyan a lelkem és a gondolataim azok. Mégis meg kellene őriznem a higgadtság látszatát, mintha éppen olyan lennék, amilyennek mindenki ismer. Amilyennek Will is ismer. Nem változtam semmit a kinevezésem óta...hittem én. Pedig nem is lehettem volna távolabb akkori önmagamtól. Hol van már a racionális gondolkodás? Helyébe csapongó gondolatok születtek meg. Néha úgy érzem az árnyék töretlenül a nyomomban van és engem figyel….én pedig nem tudok tőle szabadulni, és a legijesztőbb, hogy tán nem is akarok.
Mikor a kórház igazgatója lettem, éreztem, hogy egy lépéssel előrébb kerültem egy magasztosabb cél felé, hogy immáron egy másik világból tudom majd irányítani az orvoslást, esélyt és lehetőséget adva sokaknak a gyógyulásra. Jelenlegi, pusztulásra ítélt világunkban a legértékesebb az ember, akiből építkezünk majd. Új életek, új remények, kiteljesedő jövő. Ezt akartam Vele is megvalósítani...aztán egyetlen pillanat alatt veszítettem el, és hullott, mállott el ujjaim között mint az idő kegyetlenül pergő homokja.
Le kellett foglalnom magamat, másra is figyelmet kellett fordítanom, hogy ne essek csapdába a saját emlékeimben, mint egy soha véget nem érő álomban, amelyben egy idő után már azt sem fogom tudni, hogy mi a valóság és mi az ami rajtam kívül, csupán a képzeletemben történik.
Will irodájába lépve kizárom a külvilágot, itt és most ismert és megnyugtató illatok vesznek körül. Halkan buggyan a víz az adagolóban, az asztalon libbennek a papírok, szelet kavar minden idegesnek tűnő mozdulatom. Kezem remegését még vissza tudom fogni, ujjaim azonban feszülten simulnak rá a táskára, amikor magam mellé teszem. Hiába figyelem a szemeit, hiába keresek bennük kapaszkodót, ahogyan mindig, valahogyan elveszek bennük. Will pillantása most oly végtelen labirintus, amely inkább magába ránt, semmint kiutat mutatna.Zavartan köszörülöm meg a torkom, bólintásom talán kissé lassú és félszeg.
- Igen, tudom.- nem is kell ettől többet mondanom. Tudja, hogy hálás vagyok neki. Az első perctől az vagyok, hogy hitt nekem, pusztán a kartonomban szereplő adatok alapján. Csak tények egy életről, aki én vagyok, néhány apróság...sikerek és kudarcok. Egy átlagos belgyógyász pályázata a korrupcióra és hatalomra éhes világban. Becsületet lobogtattam az arannyal borított szemétdomb tetején. Kristályváros békéje látszólagos...a mélyben oly erők munkálkodnak, melyeket csak sejtünk. Minél jobban belegabalyodunk a hatalomba, annál inkább. Bizalmat kaptam, esélyt, hogy bizonyítsak. Tisztulni is lehet, nem csupán mocskossá válni. Hiszen éppen ez okozta egykor a vesztünket. A kór, mely nem csupán a testünkbe fészkelte be magát, hanem mindenhova...a múltunkat semmivé zúzta, a jelenünket szürkévé tette, a jövőnk zavaros ingoványa felett egyensúlyozunk, és csak remélni merjük, hogy elég kapaszkodót találunk egymás kezében, hogy a felszínen maradjunk.
-Persze- pillantásommal követtem a kezének útját az iratok felé, majd az utat amelyet azokat olvasva bejárt a szobában. Figyeltem a reakcióit, amit kiváltottak belőle a papírok. Látni akartam, hogy vajon észreveszi amit én észrevettem? Mikor felteszi végül a kérdést, már tudom, hogy megtalálta a nyomot, amit én magam is. A kulcs az orvosokban rejlett, és abban, hogy mely osztályok érintettek.
- Belgyógyászat, Pszichiátria és Sebészet.- az utolsó szót oly halkan, szinte súgva, erőtlenül lassan ejtettem ki, hogy a leheletem nyoma még ott kavargott a levegőben, eljutva hozzá suttogta bele az elméjébe: ez a te osztályod volt egykor. Emlékszel még vajon milyen érzés megmenteni egy életet? Emlékszel még Will, milyen érzés, amikor ujjaid alatt lüktetnek az erek, amikor az életet érinted az ujjbegyeiddel? Emlékszel még milyen érzés fellélegezve lehúzni a maszkot, éjjel felmenni a tetőre, és rágyújtani egy cigire, a füstgomolyag mögött szinte beleüvölteni a világba: megcsináltuk! Milyen érzés, amikor felülemelkedsz tudáson, ösztönökön, ismereteken, csapatjátékon...felülemelkedsz mindenkin, és ott és akkor te vagy az egyetlen aki tudja mit kell csinálni...ugye emlékszel még milyen érzés egy apró istent játszani az elmúlásban? Félrebillen a fejem, kontyom hetykén követi a mozdulatot. Zárt, sápatag ajkaim mögött pár apró hümmentés születik.
- Ha jobban megnézed, mindegyik osztályon szerepelnek az orvosok listái. Számra pontosan. És akkor most nézd meg a főkönyvi kivonat másolatát és a mellé csatolt mosodai számlákat, valamint a tárgyi eszköz igénylő lapokat.- emeltem meg finoman a kezemet és a papírok felé mutattam csuklóból indított lapozó mozdulatot imitálva.
- Olyan mintha mindenhol több orvos dolgozna. Orvosok, akik nincsenek is ott.Több ruha, több tárgyi eszköz igénylés...azonban ezeknek a könyvelésben nincs nyoma. Hogy lehetséges ez?- vontam meg a vállaim tanácstalanul, majd az asztala mellé állva megtámaszkodtam a fél kezemen. Megdörzsöltem az orrnyergemet, végül hosszúkat pislogva bólintottam a kávégép felé.
- Igen kérek, köszönöm. Cukor nélkül. Ébren akarok csupán maradni, de nem pörögni. Rá kellene szoknom a napi három kávéra, a hat helyett. És nem ártana néha aludnom is.- ráztam meg nevetve a fejem. A nevetésem kissé torokkaparósra sikeredett, mert belegondoltam miért is nem alszom mostanság. A rémálmok közé beékelődő zavaró érzés, hogy valaki figyel. Ott áll az ablak alatt, a fák takarják, mozdulatlanul, ahogyan a kórházban, vagy az Üveggalamb nevű étteremben, ahova gyakorta eljárok. Ha másért nem emlékezni. Ott tanultam meg táncolni. Vele. Mintha csak tegnap lett volna, mégis oly távoli emlékké feszítette a felejtés, mely dacosan lopakodik az életembe, de nem engedek neki. Én sosem fogom őt elfelejteni, elengedni pedig még inkább nem. Önzőn kapaszkodom mindenbe ami volt nekem amit jelentett. Nélküle most nem lennék itt.
A felém nyújtott csészét elveszem és pár pillanat erejéig, rákulcsolódó ujjaim melengetem rajta, majd pontosan mellé állok az asztalnál és hozzá hasonlóan támaszkodom meg én is.Innen oldalról sandítok rá. Biztos, határozott arcélén a frissen borotvált bőrön elcsúszik a mesterséges fény.
- Tudod, különös, hogy egy helyen dolgoztunk, mégis csupán néhány elfutó pillanatra találkoztunk. Belgyógyász és sebész. Most pedig itt vagyunk, egy kórház élén, te magad az egész egészségügy élén, és próbáljuk megmenteni a világot, mintha egy több sebből vérző beteg lenne.- finoman emelem a csészét az ajkaimhoz, pár fuvallattal hűteni próbálok rajta.
- Nem az a baj Will, hogy nem kapnék tőled szabad kezet. Hanem az, hogy van ahova én is kevés vagyok. Bezárnak előttem, nem beszélnek. Mintha olyan dologról lenne szó, ami engem is érint.Ismered az érzést amikor annyira természetesnek akarnak valamit beállítani, hogy közben tudod, titok van a háttérben.Olyan ez az egész….mintha lennének még itt orvosok, akik….valamin dolgoznak, amihez ez a három osztály kell. Ide én már kevés vagyok…-félbeszakadó mondatomat a bögrém mögé rejtem. Nem ismerjük egymást, nem tudunk többet a másikról, csak annyit amennyit két orvos tudhat. Mégis látatlanba, ott a háttérben észreveszi az ember ha egy kolléga törött, apró darabokban vonszolja magát. A műtőben ez azonnal feltűnne. De ebben a kinti világban túlságosan elrejtőzünk, hogy meglássanak minket. Igazából nem tudom mitől félek. Talán attól, hogy a kórházban kicsúsznak az irányításom alól a dolgok...hogy belebukom a feladatba, hogy nem leszek képes megállítani ezt az egészet.
-...vagy legalábbis egyedül kevés. Segítenél nekem? Volna ilyesmire időd és lehetőséged? Hogy ez a köpeny ne csak a szabályok miatt legyen rajtunk….úgy érzem ha előre akarunk jutni, vissza kell merészkedni oda ahonnan jöttünk.- jelentem ki végül immáron az első kortyot ejtve a kávémba, óvatosan megremegve a keserű íze miatt.

Will & Sel




Baljóslatú ködbe burkolózott a város ezen a télbúcsúztató reggelen. Még csak derengett a hajnali pír az ég alján, de engem még, vagy már az irodámban talált, amint az asztal felett összefűzött karjaimon pihenek. Nem tudom mikor aludtam el, ahogyan azt sem, hogy miért nem mentem haza. Talán az a furcsa alak az oka, akinek fekete, elolvadó árnyékát látni véltem amikor kinéztem az ablakon. Mintha ott állt volna, éppen ott lenn a kórházzal szemben lévő aprócska, zsebkendőnyi park sarokköveinél, a lámpák imbolygó fényét kerülve. Nem láttam pontosan az arcát. Állt ott meredten, mint egy időben elveszett, világot őrző obszidián gargoyle, és az ablakom felé nézett. Én legalábbis meg voltam erről győződve, már csak azért is, mert hetek óta látom őt. Időnként arra gondolok, hogy a fáradtság eredményezte hallucinációktól szenvedek, hogy talán lassítanom kellene, de ez az amire egyszerűen képtelen vagyok. A munka, a hivatásom, az életemre jellemző pezsgés az amely életben tart még. Amikor végül ritka szabadnapjaimon magam mögött bezárul az otthonom ajtaja, a csendességben szabadon engedem zokogó gyászomat. Még ennyi év után sem léptem túl, bár egy jól megmunkált mosoly mögé elrejtem, hogy felépültem, új célokat kerestem, új álmokat kergetek. De ez hazugság. Még mindig abban bízom, hogy ez az egész egy rossz álom, és szinte lélegzet visszafojtva hallgatózom, hogy kattan majd a zár, és én meghallom az ismerősen puffanó zsákot a nappaliban, a komótos lépteket közeledni, és az ajtóban megállva, zsebre dugott kézzel élcelődni Őt. Ostobaság, de ha megkérdeznéd mi tart még itt a munkám, vagy ezek a sehova nem vezető álmok, azt felelném, hogy ez utóbbi. A munka pedig egyszerűen a részem, elszakíthatatlanul. Teszem a dolgomat, teszem amit elvárnak tőlem, amit én elvárok magamtól, de valami megtört bennem két éve, és fogalmam sincs hogyan pótolhatnám. Lehet egyáltalán pótolni? Mintha elvesztettem volna valamelyik végtagomat, mintha elfogytak volna a szavaim.
Fáradtan sóhajtok, és eltolom magam az asztaltól. Rémesen csapnivalóan nézek ki. A gyűrött, kockás kosztümöt lecserélem egy friss tojáshéj szín blúzra, fölé kávébarna kabátkát húzok, hasonló árnyalatú szövet szoknyával. Arcom felfrissítem, némi parfümöt hintek a füleim mögé és a hajamat egy szabályos kontyba rendezem a fejem tetején. Így ismernek az emberek, így ismerik Dr Wissent, a kórház igazgatóját, a halk szavú, de határozott embert. Ez a kép él rólam bennük. Hogy mi történik ha kiengedem a hajam, ha kipircult arccal bolondozok kevesen ismerik. Egyedül Ő, ki mellett az esti kacajok a falakba ivódtak és csak néhanap hallom amint kiszöknek és felrázni próbálnak. Miatta újra meg kellene próbálnom...talán más valakivel, talán újra kezdhetném...talán felépíthetnék egy új jövőt. De nekem Ő volt a jövő. Pótolhatatlanul.
Az asztalon szerteszét heverő iratok, papírok, feljegyzések, kemény mappákba zárt jelentések, számlák, és egy főkönyvi kivonat másolata. A határidő naplómból kikandikáló fehér szalvétán egy bordó galamb repül a semmibe vesző égbolt felé. Nekem is így kellene elmenekülnöm, vagy legalább egy kicsit leengednem. Esetleg segítséget kérni. De nem fogom megtenni, nem mutathatom meg senkinek, hogy hol vagyok sebezhető. Akkor minden elveszítek. Helyette inkább belevetem magam ezekbe a papírokba, és próbálok rendszert találni bennük. Egy hete igyekszem valami felett zöld ágra vergődni, de egyre inkább azt érzem, hogy falakba ütközöm. Valami nem stimmel, és miközben a gyanúm felébred, az életem tragédiája egy kis időre a háttérbe szorul. A felejtés első lépcsője ha valahol máshol keresed a dolgok lényegi értelmét. Ha önmagad számára fontosabb leszel mint az emlékek, a második lépcső, amikor mások fontosabbak lesznek. Mások és nem Ő.
Fellapozom a határidőnaplót, és egy óvatos mozdulattal simítom hátrébb azt a bizonyos szalvétát. Emlék. A sok közül az egyetlen amelyet itt őrzök. Akkor reggel a kávézóból hoztam magammal.Tárgyakba kapaszkodni ostobaság, de kellően csillapító is egyben.
Egy feljegyzés áll a mai napnál: “Will irodája, 8:30”. A saját kézírásom kobaltkék tintával belevésve és egy darabig eltart, amíg sikerül rendezni a gondolataimat és rájönnöm mit is akartam én ezen a találkozón. Értelmet nyernek a papírok és a látszólagos rendezetlenséget percek alatt számolom fel. Egy régi, kissé már megviselt bordó bőr táskába pakolok be mindent amire szükségem lesz ezen a találkozón. Még egy rutinszerű mozdulattal kanyarítom a vállamra az ajtó mellett ernyedten lógó fehér köpenyemet, hogy az átellenben lévő szárnyba tartva időben a találkozóra érjek.
A folyosó ritmusosan zengi vissza sietős lépteimet, pár mosollyal és kedves biccentéssel köszöntöm a kollégákat, nővéreket...ennek az egész kórházi gépezetnek minden elengedhetetlen kis elemét. Csapongó gondolataimat csillapítva kopogtatok be Will ajtaján, és amennyiben az invitáló hangot meghallom, lépek is be, hogy óvatosan zárjam be magam mögött ismét az ajtót.
- Jó reggelt Will.Bocsáss meg kérlek a rendezetlenségemért és a némi késésért.- egy másodpercre az órámra pillantok, majd egyetlen lépéssel közelebb indulok hozzá. Három percet késtem. Nem a világ, de a magam részéről szeretem a pontosságot, és jól tudom William is így van ezzel. Mostanság azonban valahogyan mindig sikerül mindenhonnan elkésnem. Az a nap...azzal kezdődött, akkor is a konzulhoz igyekeztem. Különös, hogy valamilyen módon mindig beleszövi magát a mi kapcsolatunk az életembe.
- Köszönöm, hogy időt szakítasz rám, és azt, hogy elfogadtad ezt a kora reggeli időpontot. Elég fontos lenne...és...az igazság az, hogy rettentően tanácstalan vagyok. Megengeded?- pillantottam az asztalára, jelezve, hogy a bordó táskát oda szándékoznám lehelyezni, és amennyiben erre engedélyt kapok úgy meg is teszem.
Csendes kattanással engedett a nagyobb méretű csat, amikor megoldottam és lassan kifelé kezdtem belőle pakolni a papírokat. Egyiket a másik után. Látszólag rendezetlenül, de valójában nagyon is átgondoltan kerültek egymás mellé. Többnyire időrendi, vagy fontossági sorrendben.
- Nézd! Eszem ágában sincs senkivel szemben gyanúperrel élni, és jól tudod, hogy minden esetben igyekszem tárgyilagos és igazságos maradni, amennyire csak lehet. De amit mostanság a kórházban tapasztalok, felettébb aggasztó.-időnként felpillantottam rá, bárhol is állt meg, keresve vele a szemkontaktust. Másodpercekkel később pedig folytattam a pakolást. Mikor az utolsó dosszié is az asztalra került a lábam mellé helyeztem a táskát, és az asztalon heverő iratokra mutattam.
- Összegyűjtöttem mindent ezzel kapcsolatosan….és ha átnézed velem az anyagot látni fogod, hogy valami nagyon nem stimmel. Három osztály is érintett az ügyben, de vannak helyzetek ahol az én hatásköröm véget ér. Mintha zárt kapukat döngetnék. Will, szükségem van a segítségedre, hogy kiderítsem mi folyik az intézményemben.- az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ő is érintett lenne. William Holland a szememben minden gyanú felett állt, és ezért akár tűzbe is tettem volna a kezem.

✥