2025

Az ember, mikor azt hiszi, hogy megtalálta a megoldást minden gondjára, végre révbe ért… kicsúszik alóla a talaj. Ezt tapasztaltam meg akkor, mikor szinte karnyújtásnyira voltam attól, hogy megtaláljam anyámat. De elbuktam. Veszélyes volt egyedül eljönni a menekült táborból, a biztonságos helyről és útnak indulni. Azonban képtelen lettem volna tovább egy helyben toporogni… hónapok teltek el anyám eltűnése óta. Muszáj volt megpróbálnom eljutni hozzá. Hiszen volt egy tipp. Avagy egy szóbeszéd, egy pletyka, hogy terhes nőket mégis ki és hova vihet el… nem volt biztos, hogy anyám is ott van, de minden reménybe kapaszkodni akartam.
Aztán megtámadtak. Azt hittem, végem van. Talán egy utolsó, jól irányzott csapással meghaltam volna, de megmentettek. Akkor még nem tudtam, kik és a sérüléseim okán el is ájultam.
Mikor magamhoz tértem, napokkal később, pontosan ott voltam, ahová indultam. Ez persze lassanként esett le, de mikor összeraktam, anyám keresésére indultam, magam mögött hagyva a gyengélkedőt. Nem jutottam azonban sokáig, ugyanis belefutottam egy férfiba.
- Oh, kölyök! Mégis mit képzelsz? Önkényesen járni-kelni akarsz az épületben? Á-á! – A kisugárzása némileg ijesztő volt. Olyan fensőbbséges, olyan ellentmondást nem tűrő.
- Nem, dehogy… a mosdót kerestem – A legjobb hazugság volt, ami az eszembe jutott. Felvonta a szemöldökét, majd végigmért.
- Robert Vinham vagyok. Benned kit lehet tisztelni? – Robert… hát persze! Ennek az egész kócerájnak a vezetője. Az anyám lehetséges elrablója. Valószínűleg az arcomra volt írva néhány másodperc erejéig minden gondolatom, ugyanis szúrós tekintetet vetett rám. – Valami gond van? – Sietve ellazítottam az arcvonásaimat, megrázva a fejemet.
- Nem. Én Remington vagyok. Remington Aldrick – A kezemet nyújtottam felé és késve, de viszonozta a kézfogást.
- Nem minden túlélőhöz jövök el, becsüld meg magad. Elég pocsék állapotban találtak rád. Mi történt? – S ez megadta a löketet ahhoz, hogy elkezdjek neki hazugságokról összehordani mindenfélét. Az igazat nem mondhattam el… nem tudhatta, hogy anyámat keresem. Talán percek teltek el, míg beszélgettünk, jobban mondva vallatott, mielőtt magamra hagyott volna.

Napokkal később találtam rá anyámra az egyik szobában. Az ajtóból úgy tűnt, mintha csak aludna. Még el is mosolyodtam, s szóra nyitottam a számat, de mikor közelebb léptem, megláttam a rengeteg vért…
Már nem élt. Ahogyan a nagy pocakja sem volt többé.
- Uram, keres valakit? – Érintette meg a karomat egy nő, mire összerezzentem. A sokk akkora volt, hogy képtelen voltam sírni. Viszont muszáj volt megszólalnom. Válaszolnom.
- Csak… az érdekelt, hogy mi van a nővel – Mondtam komolyan, úgy, mint akit meg se rendít a látvány. Belül darabokra hullottam.
- Néhány órája született meg a gyermek – Tehát élt. Ennyit felfogtam. – Artemysnek neveztük el. Csodálatos titán kislány! – A nő mosolygott. - A szomszéd szobában megnézheti, ha akarja – Nem reagáltam rá, csak sarkon fordulva kisiettem, hogy megnézzem a húgomat.
Titán. Artemys. Fel sem fogtam, ez mit jelent. Akkor még nem.

2031

Egy idő után az ember elfogadja a saját sorsát, vagy épp szerepét. Lehet, annak idején anyám felkutatása volt a cél és a családegyesítés, manapság azonban nem volt semmi, ami igazán megmozgatott volna. Az évek alatt feltornáztam magam egy igencsak kiemelkedő pozícióba, Roberth szemében sem az utolsók között voltam, sőt, az egyik bizalmasává nőttem ki magam és mindez… valahol elégedettséggel töltött el, valahol meg undorral. Hisz nem neki akartam jót tenni, ő nem érdekelt. De Artemys közelében akartam maradni, még úgyis, hogy neki fogalma sincs arról, ki vagyok valójában.
Épp azt figyeltem, a húgom hogyan küzd meg az ellenfelével. Az edzést én vezettem, s instrukciókkal láttam el őt és a partnerét is. Figyeltem a mozgására, a koncentrációjára, a lépéseire… szinte beleláttam a fejébe. Tudtam, hogy melyik mozdulatra mit reagál és azt is tudtam, melyik pillanatban veszíti el a mérkőzést. Épp beleszóltam volna, mikor megállt mellettem Aphrodite.
- Remington, Robert hívat az irodájába – Szólalt is meg egyből, meg sem várva, hogy ráfigyeljek. Nem reagáltam azonban semmit, hanem figyeltem, a húgomat hogyan fegyverzi le a másik. A földön kötött ki.
- Oké, mára ennyi! – Léptem oda hozzájuk, majd megálltam Artemys mellett és a kezemet nyújtottam neki. Ő maga nyafogott. Még csak 6 éves volt, mégis úgy nézett ki, mintha minimum 13 lenne. Gyorsan nőtt. Fájdalmasan gyorsan.
- Mi a fenéért nem sikerült? Pedig én… - Felhúztam a földről, majd abban a pillanatban el is engedtem a kezét.
- Van néhány gyengeséged, de idővel javítunk ezen. Ne add fel, Artemys – Bíztatóan mosolyogtam rá, majd mikor visszamosolygott rám, megnyugodtam. Legalább… így néha a húgommal lehettem. Az edzések keretein belül. Elmerengtem ezen, majd a szavai rántottak vissza a valóságba.
- Köszönöm. Akkor én… megyek is öltözni. Köszi az edzést, tesó! – Ezt persze már nem nekem, hanem a titán bátyjának mondta. Testvér, mi? Az ördögbe is, nem kötötte őket össze semmi, csak a kísérletek! Idegesített. Mély levegőt vettem, majd a fejemből kirázva a negatív gondolatokat, fordultam vissza Aphroditehoz.
- Mit is mondtál? Ne haragudj, nem szeretem, ha edzés közben megzavarnak – Nem leszidásnak szántam, sokkal inkább tényként közöltem. Bólintott a szavaimra.
- Roberth látni akar. Úgy tűnt, valami fontosat akar veled közölni… - Értetlenül ráncoltam össze a homlokomat, majd azon nyomban az irodája felé vettem az irányt.

- Remington Aldrick… egyik legfőbb bizalmasom – Megfordult a forgószékkel, ahogy beléptem az ajtón. Egy pillanatra megállt bennem az ütő… vajon mit akar mondani? Nagyot nyeltem.
- Szolgálatodra, Roberth. Miben segíthetek? – Léptem közelebb az asztalához, mire ő a szék felé intett, hogy akár helyet is foglalhatok. Éltem a lehetőséggel, bár a szívem a torkomban dobogott.
- A kérdés inkább az, képes vagy-e arra, amit kérni akarok tőled – Továbbra is kíváncsian figyeltem őt, nem szóltam közbe. – Szükségem lenne ugyanis rád. Arra, hogy Kristályvárosba menj és megszerezz nekem néhány információt. Téged nem ismernek ott, így a lebukási esélyünk egyenlő a nullával, hacsak nem vagy béna. De nem úgy ismertelek meg – Vállat vont. Olyan volt, mintha lehetőséget adott volna a választásra, miszerint elvállalom-e a feladatot, vagy sem, de tudtam, hogy nemet mondani végzetes.
- Nem bukok el, Roberth. Miféle információkra van szükséged? – Érdeklődtem, s miközben komolyabban beszélgetni kezdtünk a témát illetően, a fejemben a fogaskerekek egyszerűen megindultak. Kattogtak. Kristályváros, ugye? Talán ők… az ottaniak… segíthetnek eltünteti a föld felszínéről Roberthet…
Ezzel kezdődött a kettős szerepem. A hű katonából árulóvá váltam – új oldalt választva magamnak.

2034

Megsérült. Nem is kicsit, s az aggódás jobban elöntött, mintsem kellett volna. Már egy ideje… nagyon is kerülgettem Athena-t. A legutóbbi közös kiküldetésre nem is óhajtottam menni, de Roberth parancsba adta. Jó páros voltunk, így nem szándékozott minket szétszedni. Magamban viszont tudtam, hogy a végzetem felé sodródom lassan…
- Bassza meg! – Káromkodott és ficánkolt előttem, mint egy hal.
- Maradj nyugton. Ezzel nem segítesz – Néztem rá komolyan, de nem hatottam túlságosan meg.
- Hagyd már! Nem lesz semmi bajom – Azzal pedig ellökte a kezemet a vágástól. Kedvem lett volna erőszakosabban elkapni a kezét, de nem tettem. – Két nap, és csak egy újabb heg marad belőle. – Mélyen szívtam magamba a levegőt, ahogyan figyeltem őt. Nem értettem, miért ennyire makacs. Vagy csak ő is érezte, amit én? Hogy ez a közelség… mégis milyen irányba tolódhat el?
- Talán gyorsan regenerálódtok, de nem vagytok halhatatlanok. Egy ilyen mély vágás elfertőződve egy nap alatt is megöl, még téged is. – Magyaráztam, miközben le sem vettem róla a tekintetemet. Abban bíztam, megérti, amit mondok… és hogy nem akadékoskodik tovább.
- Oké, oké, csináld! – Csattant fel, a szemeit forgatva. – Csak gyorsan, a fenébe is. Ha nem érünk vissza egy óra múlva, apám ideges lesz.
Elégedetten vettem tudomásul, hogy nem lök el többet. Elkezdtem lekezelni a sebet, fertőtleníteni. Igyekeztem nem ránézni, s elveszni újra meg újra a tekintetében. Igyekeztem tartani magamat, az önuralmamat, de valahogy úgy éreztem, nem tudom ezt csinálni a végletekig. Még akkor is a sebet tisztítottam, mikor már rég kész volt – aztán sietve észbe kaptam.
- Oké. Most már rendben lesz – Emeltem rá a tekintetemet, majd egyenesedtem fel a sebtől és rászorítottam valamit. Nem voltam benne biztos, hogy a vérzés lecsillapodott. Tenyerem végül teljesen a lány derekára simult. Megcirógattam öntudatlanul, miközben tovább bámultam őt. Mondani akartam valamit… bármit. De az agyam egyszerűen kikapcsolt és minden ellenállásom megszűnt. Az ajkaira pillantottam lopva, majd vissza a szemébe, végül éreztem a húzást. Magához vonzott, mint még soha senki…
Az ajkainak estem, s heves csókolózásba kezdtünk, miközben a kezem az oldalára csúszott, onnan pedig a hátára. Nem bírtam visszafogni magam többé.