The past can hurt.

Képtelen voltam elhinni, ami történt. Az események túl gyorsan pörögtek, s én, mint legidősebb testvér, képtelen voltam megvédeni azt, akit a legjobban szeretek. A kishúgomat. A legkisebbet, Belle-t. Az elszabadult, avagy megfertőzött Guardian kegyetlenül végzett vele és én semmit sem tehettem, csak annyit, hogy ne engedjem, miszerint még több vérontásra kerüljön sor. Caiát már nem kaparintotta meg, ahogy engem sem, s végül a felmentő sereg is megérkezett. A szörny végül holtan esett össze, míg én magam a halott húgomhoz másztam. A látvány, a sok vér… szinte rosszul voltam. Remegtem az idegességtől, a fájdalomtól, ami a szívembe mart. Az egyéb sérüléseim nem érdekeltek túlzottan, hisz valaki elvesztése sokkalta nagyobb fájdalommal járt, mint néhány karcolás. A fejemet ráztam, ahogy lassan megérintettem a kishúgom arcát.
- Nem hagyhatsz itt minket… - Suttogtam erőtlen hangon, miközben végigfolyt az első könnycsepp az arcomon. A karjaimba húztam lassan a törékeny, ám már halott testet, s szorosan fogtam magamhoz. Nem akartam elhinni, hogy ő nincs többé. Szerettem, annyira szerettem őt…! S többé nem fog rám mosolyogni, nem hallhatom a nevetését, nem hallhatom a hangját. Semmit. Fájt, rohadtul fájt. Gyűlöltem mindent ezekben a pillanatokban. Mintha egy részem vele együtt halt volna meg. Összeszorított szemekkel hajtottam le a fejem. Próbáltam nem sírni, nem utat engedni a gyásznak, de ahogy megéreztem Caia kezét a vállamon, eltört bennem valami. Felnéztem rá. Láttam, hogy könnyek áztatják az arcát. A szívem ő érte is megszakadt, pillanatok töredéke alatt. Magamhoz vontam, őt is magamhoz karolva szorosan, miközben utat engedtem a saját könnyeimnek.
- Sajnálom… bárcsak tehettem volna valamit, én… - Szavaim elakadtak, hisz nem tudtam, mit mondhatnék. Felelősnek éreztem magam, mint legidősebb testvér azért, mert képtelen voltam bármit tenni. A húgaimról volt szó, elvégre. A család az első, mindig is annak kell lennie! S most…? Elveszítettem az egyiküket. Örökké gyűlölni fogom magam emiatt. Még akkor is, ha voltaképpen öngyilkosság lett volna komolyabban szembeszállni a szörnyeteggel. Így a bűntudat az, ami örökké el fog kísérni az utamon. Kiheverem valaha? Nos, szerintem nem. Hiszen vannak dolgok, emlékek, amiket sosem törölhetünk ki magunkból, bármennyire is akarjuk. Örökkön-örökké emlékezni fogok a napra, melyen elveszítettem egy darabot a szívemből... az életemből.

I don't remember... anything. Who Am I?

Lassan tértem magamhoz, iszonyú fejfájás közepette. Ahogy aztán felpillantottam, reflexből ültem fel, így újabb nyilalló fájdalmat éreztem. Felszisszentem, s a fejemhez kaptam. Be volt kötözve, de nem értettem miért. Nem tudtam, mi történt. Magam elé pislogtam, majd ahogy körbenéztem, feltűnt, hogy nem vagyok egyedül. Egy fekete hajú nő fordult végül felém, majd ült le hozzám. Meglepettség tükröződött az arcán.
- Végre felébredtél… kemény küzdelem lehetett. – Jegyezte meg a fejsérülésemre utalva, én meg azon gondolkodtam, ki a fene lehet ő. Lassan elkezdtem fegyver után kutakodni, de nem akadt a kezem ügyébe semmi.
- Ki vagy te? Hol vagyok? – Néztem rá dühösen, s egyben kétségbeesetten. Ezt valószínűleg láthatta, ugyanis hamar elkezdett beszélni, avagy nyugtatni.
- Az, aki megmentette az életedet. Három napja találtam rád, és egyáltalán csoda, hogy felébredtél. Kezdtem lemondani rólad. – Vonta fel a szemöldökét. Hosszasan fürkésztem.
- Hol találtál rám? Mi történt? Semmire sem emlékszem… - Magam elé néztem végül. Miért nem emlékszem semmire? Kezdtem egyre idegesebb lenni, hogy semmi emlék nem ugrik be. Nemhogy arról a „küzdelemről”, amit emlegetett ez a nő, de semmi másról sem. Mégis ki vagyok én? A nő hosszasan hallgatott, mire végül elmesélte, hol talált rám, s miféle állapotban. De ez sem segített hozzá azokhoz az emlékekhez, amelyeket kerestem. A nevemen kívül semmi más nem jutott az eszembe, így hát egészen elveszettnek éreztem magam. Ugyanakkor hálás voltam a nőnek, Athenának, hogy nem hagyott meghalni, s azt is, hogy nem hagyott magamra.

Időbe telt, mire megbarátkoztam ezzel az emlékek nélküli önmagammal, de sikerült. Hónapok múltán sem tértek vissza a múltam darabjai a fejembe, de már nem zavart, hiszen új emlékeim lettek, azaz új életem. Nem számított, ki voltam a baleset előtt, csak az, hogy kivé váltam utána. Roberth egyik embere lettem, s mindenképpen segítek neki, valamint a többieknek elfoglalni Kristályvárost, s felszabadítani a félvéreket. Ez a célunk, amit közösen el is érhetünk.

// Kiegészítés a karakterrel kapcsolatban:

• Ex-guardian, azaz mindenképp volt egy silah társa, aki a későbbiekben szerepet tölthet be az életében, ha úgy adódik a helyzet.
  
•  Kristályvároson belül több ismertsége is lehetett, így aki szeretne valamiféle kapcsolatot kiépíteni, nos, teljességgel nyitott vagyok rá. Persze, nyilván, amíg vissza nem nyeri Raziel az emlékezetét, addig nem lehet túl pozitív a találkozás maga... //