Innocence, once lost, can never be regained. Darkness, once gazed upon, can never be lost.
Zoey Deutch
Katona
Guardian
Becenév
csak Caia?
Születési hely, idô
Seattle, 2013. május 21. (22 éves)
Lakhely
Kristályváros
Beállítottság
Heteroszexuális
Családi állapot
Egyedülálló
Foglalkozás
-
Család
Család... Egyszer volt nekem is, mára már azonban mindenkit elveszítettem. Apánkra szinte már nem is emlékszem, egy szörny támadás során vesztette életét, bőven Kristályváros megépülése előtt. Igazából, hogy hogyan éltük túl, azt magam sem tudom már. Mikor megépült Kristályváros, természetesen mi is szerettünk volna bekerülni, ám... anyánk nem jöhetett velünk. Nagyon beteges volt, és ezért, mondván, hogy csak foglalná a helyet más egészséges emberek elől, nem engedték be. Bátyám, Raziel, én, és húgunk, Belle viszont bekerültünk. Anyánkat soha többé nem láttuk, valószínűleg rég meghalt már ő is. A következő húgunk, Belle volt, aki elhagyott minket. Egy guardian szervezetében meghaladta a vírus a biztonságos szintet, s ő maga is szörnnyé vált. Mielőtt a katonáknak sikerült volna levadásznia őt, egy áldozatot már szedett: húgunk, Belle-t. Raziellel akkor fogadtuk meg, hogy Guardianná válunk, hogy megakadályozzuk, hogy mások is ilyen sorsra jussanak. A sors valahogy azonban nem igazán kedvelt minket, ugyanis két évvel ezelőtt, egy küldetés során Raziel is életét veszítette. Így hát teljesen egyedül maradtam.
Tulajdonságok
Erősségek: A közelharc volt mindig is erősségem, ebben még Raz sem tudott soha megverni. Ezen kívül mindig is jó voltam a nyomolvasásban, bár túl sokszor nem volt szükségem erre a képességemre. Ó, és nagyon jó szakács vagyok, habár az utóbbi időszakban annyira elhagytam magamat, hogy nem igazán foglalkoztam azzal, hogy mit egyek, vagy hogy egyek-e egyáltalán. A makacsságot egyébként ide soroljuk?
Gyengeségek: Naivitás és jóhiszeműség, de megtanultam a leckét, s többé nem fog még egyszer előfordulni. Sajnos tudok nagyon érzéketlen lenni a környezetemmel szemben, s másokon leverni, ha frusztrált, ideges vagyok, vagy épp ha bűntudatom van. Meggondolatlan is vagyok, de hát ezek valahogy kéz a kézben járnak, nem igaz? Előbb jár a szám, minthogy gondolkodnék, s ezen tulajdonságomnak köszönhetően egy jó barátot nagyon megbántottam...
Elsődleges fegyvered: Előnyben részesítem a kisebb tőröket, késeket, jelenleg egy speciális fegyverem van. A jobb karom (és bal lábam) is egy művégtag, épp ezért lehetett belőle fegyvert alakítani. Ha megnyomok egy gombot, egy kisebb KRC-ből készült penge jelenik meg, ami tökéletesen illeszkedik a harcstílusomhoz.
The world of the Enigma disease
A tűz barátságosan ropogott táborunk közepén. Az éj kissé hűvös volt ugyan a szabad ég alatt, de ezt nem igazán érzékeltem, hiszen olyan emberekkel voltam körülvéve, akiket a barátaimnak mondhattam. Igaz, egy fontos és veszélyes küldetés kapcsán küldtek ki minket, de mi mit sem veszítettük jókedvünkből. A silah-m, a testvérem és az ő társa, illetve Vincent és társa is velem voltak, ők pedig olyan emberek voltak, akikre az életemet is rábíztam volna. Teljesen biztos voltam abban, hogy még ha ránk is támadnának a mutánsok most, mi képesek lennénk sértetlenül megúszni. Mindannyian erősek voltunk, és az információk szerint egyébként sem kellett magas szintű mutánsra számítanunk. Olyan volt, mintha egy kis kirándulásra jöttünk volna, és mi ez alapján is viselkedtünk. - Ugyan már, Vincent, és szerinted melyikünk lenne az, aki megijedne a rémtörténeteidtől? – nevettem fel jó kedvűen, egy szavát sem híve a férfinak. Mindannyian átestünk a kemény kiképzésen, találkoztunk már mutánsokkal, és harcoltunk velünk, azt hiszem, kijelenthetem, hogy semmi nem tudna már meglepni, vagy megijeszteni. Bíztam az erőmben, a képességeimben, és persze társaimban. A többiek egyetértően bólogattak, miszerint Vincent nem tudna olyan történetet mondani, ami bármelyikünket megijesztene. Persze, szavai megmelengették szívemet, hiszen a normál emberek ezt tették tábortűz körül ülve, nem igaz? Beszélgettek, egymást ijesztgették és ilyesmik. Egy pillanatra, azt éreztette, hogy mi is normálisak vagyunk, és a világ is az körülöttünk. Noha egyik sem volt igaz. Sajnáltam, hogy Sedricknek egyedül kellett elmennie, de ma este rá jutott a sor, hogy felderítést végezzen a tábor körül, nehogy mutánsok lepjenek meg minket az éj leple alatt. Elvégre, mégsem lehettünk soha elég óvatosak. Miután mindannyiunk jól kinevette magát Vincent egyik tréfáján, Electrához fordultam, hogy megkérdezzem őt, kipróbálta-e a legújabb KRC fegyver prototípusát, mert már nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz. A szemem sarkából láttam, hogy Raz furcsán méregeti Vincentet, mint aki mondani akarna valamit. Egy pillanatra feléjük tekintettem én is. Vincent társa az utóbbi napokban nem érezte túl jól magát, habár az indulásunk napjakor még kutya baja sem volt. Vincentet figyelmesnek tartottam, amiért társára gondolván, minden alkalomkor ő maga adta neki az ételét. Valamilyen szinten azért furcsának is találtam, bár nem tudnám megmondani, miért. Mindenesetre nem szenteltem ennek különösebb figyeltem, csak be tudtam annak, hogy paranoiás vagyok. Minden figyelmemmel visszafordultam Electra felé, és megpróbáltam újra felvenni a beszélgetésünknek a fonalát, amikor furcsa, morgó hangra lettünk figyelmesek. Egy emberként álltunk meg abban, amit éppen csináltunk, és minden érzékszervünkkel a hangforrásra kezdtünk el figyelni. Vincent társa volt a legközelebb a forráshoz, ő volt az első, aki rájött, hogy mi folyik körülöttünk, ám már késő volt. Az első ratog rávetette magát, s mielőtt ő bármit tehetett volna, már át is harapta a nyakát. Fegyelmezett katonák voltunk, vagy legalábbis azt hittem, de ami ránk várt, arra egyikünk sem számított. A káosz egy másodperc alatt eluralkodott. Egy csapat ratog rontott ránk, idő azonban nem volt arra, hogy elképedjünk azon, mit kerestek itt ezek a dögök. Az életünk volt a tét. Felkaptam az első pisztolyt, ami a kezem ügyébe került, és jól célzott lövéseket adtam le a rám rontó mutánsok ellen. Ösztönösen nyúltam volna a KRC golyókért, ám azok nem voltak a helyükön. Akkor hasított belém a felismerés, hogy egyáltalán nem hoztunk magunkkal. A Vincent által átadott információk alapján nem lett volna szabad ilyen magas szintű mutánsnak itt lennie, ezért mi nem hoztuk magunkkal az amúgy is csak végszükség esetén használható lövedékeket. Egy másodpercig tartott mindez csupán, de épp elég volt ahhoz, hogy képtelen legyek időben reagálni, s kitérni a felém érkező támadás elől. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy a mutáns rám veti magát, s fogait mélyen belém mélyeszti. Ám Raz abban a pillanatban félrelökött az útból, s helyettem őt kapta el. Ennyi elég volt ahhoz, hogy kirántson a korábbi sokkos állapotomból, és összeszedjem magam. Töltények ide vagy oda, de harcolnom kellett. Itt voltak a félvérek, ők magukkal hozták a KRC fegyveriket, azonban ennyi ratog ellen… Kétség kívül túlerőben voltak. Felpattantam a földről, és további lövéseket adtam le a mutánsra, akivel Raz hadakozott, de hamar figyelmemet arra kellett szentelnem, hogy kivédjem a felém érkező támadásokat is. Akkor történt. Egy óvatlan lépés elég volt ahhoz, hogy elessek egy kiálló gyökérben, és az egyik mutáns elkapta a bal lábamat. Először nem is éreztem semmit, a fájdalom csak percekkel később érkezett, ahogy tudatosult bennem, letépte a lábamat. A csatatér hirtelen olyan volt, mint maga a pokol. Fájdalmamban kiáltozva láttam, ahogy Raz egy mutáns markában van. Még ilyen állapotban is csak egy dolog járt a fejemben: segíteni a bátyámnak, segíteni a bátyámnak. Ám bármennyire is próbáltam testemet mozgásra bírni, pár centit voltam képes csak előre kúszni. A fájdalom elviselhetetlen volt, és a vérveszteség miatt kezdett a látásom is elhomályosodni. Azt azonban még láttam, ahogy a mutáns messze rúgja Raz testét a tábortól. - Raziel! – Megpróbáltam utána kiáltani, fittyet hányva a környezetemre, de pár hörgésnél több nem jött ki a torkomból. Éreztem, ahogy fogytán van az erőm, s már képtelen voltam felsőtestemet megemelve tartani. Arccal borultam előre ismét, s kezdtem egyre jobban elveszíteni az eszméletemet. Halványan még éreztem, ahogy egy szörny a vállamba harap, és azáltal kezd el húzni valahova, de aztán elsötétült minden…
Ziháló lélegzettel tértem magamhoz, miközben erősen szorítottam a jobb vállamat, ott, ahol a szörny elkapott. Beletelt pár percbe, mire rájöttem, hogy ismét csak egy álom volt. Most azonban valahogy más volt. Sokszor visszatértek ezek az emlékképek, a fájdalom, a tehetetlenség érzése, a bűntudat… Mindezek örök társamul szegődtek azon az éjszakán, ezúttal azonban valahogy más volt az álom. Mintha más mondanivalója lett volna. Erre a gondolatra gúnyosan kinevettem saját magamat, miközben arcomat a tenyerembe tehettem. Mégis hogyan lehetne egy álomnak mondanivalója? Ráadásul ennek a borzalomnak, így, két év múltán? Biztos elment az eszem. – Ám ebben a pillanatban belém hasított a felismerés. Hogy miért éreztem olyan furcsának a történéseket, és hogy utána miért engem és Razielt vontak felelősségre, amiért nem készítettünk elő megfelelő töltényeket, hiszen benne volt a küldetés leírásában, hogy ratogok vannak a területen. Soha nem értettem, hogy Vincent hogy hagyhatta ki ezt a részletet, amikor a feladatról beszélt nekünk. De most összeállt a kép. Minden furcsaság, Vincent társának a gyengesége… minden a helyére került. Hirtelen rám tört a rosszullét, s nem törődve azzal, hogy később borzalmas lesz majd kitakarítani a szőnyegemet, de hánynom kellett. Felfordult a gyomrom a gondolatától, hogy mi… hogy mi a barátunknak gondoltuk őt. És elárult, csúnyán elárult minket. Raziel miatta halt meg. Nem, Raziel miattam halt meg. Az én naivitásom miatt. Amiért nem jöttem rá egyből, hogy mi történik körülöttünk, és pokoli árat fizettem ezért a hibáért. De most… most két év múltán végre tudtam, hogy mit kell tennem. Még ha utána nem is fog rám semmi várni, még ha ki is dobnak a falon kívülre, akkor is be fogom bizonyítani Vincent bűnösségét, és bosszút állok érte.
Csak figyelj, bátyám, nem hagyom, hogy büntetés nélkül megússza az a rohadék, aki elvett téged tőlem. Esküszöm.
Our story was written by blood
Caia Rockwell
Guardian
A lesson without pain is MEANINGLESS
That's because no one can gain WITHOUT sacrificing something.
Múltam darabkái :
But by ENDURING that pain and OVERCOMING it, she shall obtain a powerful, unmatched heart...
Nos, hol is kezdhetném?! Talán ott, hogy mennyire boldog vagyok a ténytől, miszerint elkészültél? Már akkor... akkor nagyon vártalak, mikor a fórum előzőleg megnyitott. Vártalak téged, a szálunkat, kíváncsi voltam, miként alakul majd a sorsunk, és emlékezni fogok-e rád valaha. Számtalan kép, jelenet volt a fejemben, s most... úristen. Végre itt vagy! S nekivághatunk a kalandunkat, vagy mondjam inkább azt, hogy a bosszúnknak? De nem szaladok ennyire előre. Drága Caia... (mára már) egyetlen kishúgom... szörnyű volt olvasni azt, ami történt veled, azaz velünk. Vincent árulása, a "halálom" és az, amiket te elszenvedtél. Sajnálom. Talán, ha időben figyelmeztetlek... ha elmondom, hogy rossz megérzésem van Vincent viselkedésével kapcsolatban, akkor némiképp megelőzhető lett volna a baj. De addig nem tudtam lépni, míg nincs bizonyítékom - és végül kézzel fogható nem is lett. Vagy mondhatni, én lettem az... Gondolom, az az átkozott ép bőrrel megúszta, amilyen szerencséje van. Mindegy is, ha valaha visszatérnek az emlékeim, esküszöm, darabokra tépem, megbosszulva mindazt, amit tett. Addig is, Caia... a társadnak szüksége van rád. Nem lenne itt az ideje, hogy összeszedd magad? Mondhatnám azt is, hogy egyelőre fektesd az energiáidat másba, húgi! Mielőtt fejjel rohansz a falnak. Ne felejtsd el, hogy Vincent befolyásos család sarja és mint olyan, nem bánhatsz el vele csak úgy. Először fogást kell rajta találni... már ha van. Viszont, mindent összevetve... fantasztikus ET-t olvashattam tőled, mégha szomorú is a tartalma. Remélem, jól alakulnak majd a dolgaid, vagy épp dolgaink, drágám!
A foglalásokat rendezd, ha még nem tetted meg és... nos, amint megnyitottunk, kitaláljuk, hogyan vágjunk bele a történetünkbe.