Eris ártatlansága akarva-akaratlanul is mosolyra késztetett. Nem tudom, hogy honnan vagy miért voltam olyan biztos abban, hogy megbízhatok a lány szavában, de tudtam, minden porcikámban éreztem, hogy betartja az ígéretét. Soha nem hittem a sorsban, vagy abban, hogy lenne egy felsőbb hatalom, aki megszabja életünk folyását, mégis… az, hogy akkor és ott Eris-szel találkoztam, nem véletlen volt, ehhez kétség sem fért. Nekünk találkoznunk kellett egymással, s habár sejtettem, hogy a karma vissza fog ütni majd egyszer, jelenleg nem érdekelt semmi. - Ugyan, ne érezd magad nyomás alatt. Lesz időd mindenhez hozzászokni – válaszoltam neki halvány mosollyal az ajkaimon, viszont amikor a közös edzés ötletét hozta fel, valószínűleg enyhén felcsillantak a szemeim. Hajtott a kíváncsiság, érdekelt, hogy ezek a titánok mennyivel voltak erősebbek a félvéreknél, és hogy milyen kiképzést is kaptak pontosan attól a bizonyos apától. – Igen, ehhez kétség sem fér. Ha gondolod és érdekel, később nagyon szívesen mesélek még bővebben Kristályvárosról is, meg az itteni életről – ajánlottam én is fel neki, majd amikor azt kezdte el ecsetelni, hogy ők titánok sokkal gyorsabban öregszenek, csak hümmögtem párat. Igazán érdekes és elgondolkodtató volt mindaz, amit Eristől megtudtam, bár nem tagadom, egy kicsit megijesztett, hogy korábban is halnak meg. Mennyire korábban? Egy év múlva, kettő, vagy tíz? Bele sem mertem gondolni, hogy milyen lehetett egy ilyen élet. Mert nyilván, mi emberek is bármikor meghalhattunk, mégis az, hogy számukra ez volt a természetrendje úgy mond, ijesztő volt. - Nos, igen, ebben van valami – nevettem fel. – De most már nem ott vagy, hanem Kristályvárosban, szóval bármit kipróbálhatsz, amihez csak kedved támad – válaszoltam neki mosolyogva. Amikor halkan megköszönte, hogy megadtam neki a második esélyt, az arcom ellágyult. Hirtelen késztetést éreztem, hogy végig simítsak a haján, hogy vigasztaló ölelésbe zárjam. Mert pontosan tudtam, milyen érzés volt vágyni egy tiszta lap után, egy második esélyre, vagy egy olyan helyre, ahol senki sem ismer téged, ahol a családod, a neved nem határozza meg azt, ahogy az emberek rád néznek. Végül aztán nem szóltam semmit, csak egy gyengéd mosolyt küldtem felé, majd pár percen belül el is hagytam a konyhát, hogy elinduljak a Katonai Központ felé, ám az az érzés, hogy végre minden a helyére került az életemben, többé nem hagyott el. Én köszönöm, Eris, hogy megadtad a második esélyt nekem.
Rettegtem. Rettegtem hogy az első ember aki nem úgy szólt hozzám mintha egy katona lennék, vagy gyilkológép, azt látná bennem aki nem vagyok. Nem voltam harcos mint a testvéreim. Nem élveztem az erőszakot. Én csak... normális életre vágytam mgé ha nem is tudtam hogy mi az úgy igazán. Szerettem volna barátokat, esetleg egy szerelmet... Szerettem volna békét magam köré. És most hogy egy karnyújtásnyira voltam mindettől, rettegtem hogy ez majd egyszerűen csak köddé válik. Chris bármikor kidobhatott volna. De megragadta a vállaim. A szemembe nézett és úgy megrázott hogy elkerekedtek a szemeim. Meg akart engem védeni... komolyan meg akart....? Engem? Engem akit azért teremtettek hogy ártsak másoknak? Engem aki egész életében mást sem tanult mint a harcot és az erőszakot. Engem aki elárulta a családját és elszökött csak azért hogy bizonyítsa önmagát. Chris szépvágású arca ellágyult ahogy ígéretet tettem neki. Megkönnyebbült és hitt nekem. - Én csak nem akarok... gondot okozni - vontam meg a vállam - Nem... tudok főzni vagy ilyesmi de gyorsan megtanulom. Mindent gyorsan megtanulok! És segíteni fogok! Akár...edzhetnénk is együtt, biztos egy csomó mindent tudnánk tanítani egymásnak! - mosolyogtam szélesen. Szerettem volna valahogy meghálálni neki azt hogy befogadott. HOgy kaptam egy második esélyt egy otthonra és egy családra. - Igen... mi titánok sokkal gyorsabban öregszünk. Valószínűleg... hamarabb is fogok meghalni mint egy átlag ember, nem tudom - vontam meg a vállam mintha ez semmiség lenne, pedig nagyon is megrémített a jövő. Nem akartam meghalni. Pláne nem fiatalon. A tekintete végigszaladt rajtam mire összevontam a szemöldököm. Furcsa volt ahogy méreget mégis... valami belebizsergett a gyomromba a pillantása láttán. Mintha tetszett vollna neki amit lát. - AHonnan én jövök nem igazán van olyan hogy szabadidő... Nem nagyon lehet hobbija az embernek ha valakit katonának nevelnek - mondtam szomorkás mosollyal az arcomon. A fülem mögé tűrtem a hajam. - De szeretnék mindent kipróbálni. Szeretnék normális életet élni - pillantottam fel rá és széles mosolyra húzódtak az ajkaim - Köszönöm hogy kaphattam tőled egy második esélyt - mondtam hálásan. Aznap elkezdődött a hátralenő életem első napja. Aznap ismertem meg a fogadott húgomat Aurorát, és azt akit... a legjobban hiányoltam a korábbi életemben. A másik felemet. És bárhogy is tűnik kívülről... Azt hiszem szeretem őt. Hiába veszünk össze minden adott pillanatban, ő alegfontosabb nekem. Ő az akiért meghalnék ha kéne. Ő Christian Reed. És itt kezdődik a mi történetünk.
Meglepődtem ugyan, amikor megköszönte azt, hogy én nem hibáztatom a félvéreket a vírusért, de ennek jelét nem mutattam, csak gyengéden rámosolyogtam. Elképzelni sem tudtam, hogy vajon milyen lehetett neki ott, ahonnan jött. Az élet egészen biztosan más volt, mint amit én Kristályvárosban megszoktam, durvának tudtam elképzelni, olyannak, ahol az erő a leghatalmasabb erény. Ahol eltaposnak, ha nem tudsz gondoskodni magadról, ahol az erősebbek kényük-kedvük szerint bármit elvehetnek a gyengétől. Bár jobban belegondolva, Kristályváros sem volt sokkal jobb, pusztán a demokráciába bújtattak a kizsákmányolást, törvényeket szőttünk köréjük, hogy az embereknek fel se tűnjön, mi is zajlik a háttérben. Elvégre, a gazdagok azt tehettek, amit csak akartak, pénzzel bármit könnyen megvásárolhattak. Az apám szerette volna megszüntetni ezt, tényleg igazságos társadalmat hozva létre, de aztán jött a betegség, és céljaiból végül nem lett semmi. Ezt követően Eris mesélni kezdett arról, hogy hogyan készülnek a titánok, akikről soha életemben nem hallottam még, hogy mire képezik ki őket, hogy mit várnak el tőlük. Lehunytam a szemeimet, próbáltam elképzelni, hogy mindez az idő alatt létezett egy ilyen hely, amely elkerülte a figyelmünket, amire soha nem találtunk még rá ezidáig. Baljós érzésem támadt Eris mondanivalóját hallgatva, attól tartva, hogy az „apjuk” szándékosan gyárt hadsereget titánokból. Hogy azokat Kristályváros ellen fordítsa. Ahogy erre gondoltam, egyből futni szerettem volna a katonai konzulhoz, hogy elmondjam neki mindazt, amit Eristől megtudtam, ez a késztetés azonban hamar tova is szállt, amint rájöttem, ez egyenlő lett volna azzal, hogy Erist a kutatóink kezére adom, minket Rorával pedig börtönbe záratom, elvégre törvényt szegtem azzal, hogy Erist becsempésztem. Nem, jobb volt, ha senki nem tudott minderről rajtam kívül. Ez a város soha nem adott nekem semmit, így nem is láttam okát annak, hogy mindenáron megpróbáljam óvni a bajtól. Ahogy mindez tudatosult bennem, megragadtam Eris vállait, és hevesen magyarázni kezdtem neki, hogy semmiképp nem árulhatja el senkinek, hogy ki ő, hogy senki sem láthatja meg. Amikor megígérte, hogy így fog tenni, mintha ólmos súly hullott volna le vállaimról. Valamiért tudtam, hogy be fogja tartani a szavát. Egy mély lélegzetet vettem lehunyt szemekkel, majd elengedve vállait léptem el tőle immár sokkal nyugodtabban. - Ne érezd úgy, hogy bármivel is fizetned kell az ittlétedért, Eris. A házi munkában besegíthetsz, ha kedved van, Rora biztosan örülni fog a plusz kéznek – magyaráztam neki, miközben lelki szemeim előtt már láttam is, ahogy a két nő mosolyogva főzőcskézik a konyhában. Biztos voltam benne, hogy a húgom örült annak, hogy kapott egy nővért, vagy húgot… - Várj, szóval akkor csak 15 éves vagy? – Mintha csak most esett volna le az, amit korábban a lány mondott nekem. Újból végigmértem őt, tetőtől talpig, azon agyalva, hogy ez mégis hogyan lehet lehetséges. Abszolút nem nézett ki tinédzsernek, nagyjából annyira saccoltam volna, mint amennyi én voltam. Hihetetlen! - Van valami, amit szeretsz csinálni, hobbi vagy bármi? – érdeklődtem a célból, hogy tudjak adni neki egy-két ötletet ahhoz, hogy mégis mit tudna csinálni a ház falai között.
Ahogy megfordult és törölgetni kezdte a kezeit, ottragadt a tekintetem. Nagy é erős kezei voltak. Hosszú ujjai. Jól nézett ki... Volt benne valami férfias és erős, mégis gyengéd. Olyan kéz volt ami fel tud építeni egy házat, ami meg tud védeni, de olyan is ami meg tudja simítani az acom úgy hogy biztonságban érezzem magam. Nagyon szép keze volt. A szemeim újra az arcára siklottak ahogy megnyugtatott hogy ő nem hisz abban hogy a félvérek okoznák a vírust. Akkor talán ő el fog fogadni annak aki vagyok. Ha ő sem tudja elfogadni... akkor nincs többé hova mennem. Akkor mégis mit kezdjek magammal? VÉgülis már kész voltam meghalni a vadonban de... Nem akartam meghalni. Mostmár nem. - Örülök hogy így gondolod... - mondtam csendesen, apró, hálás mosollyal az arcomon. Ezek a szavak sokat jelentettek nekem. Viszont ahogy rávettem magam hogy elmondjam neki ki is vagyok valójában, kicsit megfagyott a levegő a konyhában. SZinte hallottam ahogy a szívverése felgyorsul és az agyában kattogni kezdenek a fogaskerekek. Beőlem minden előtört. A származásom, a korom, a... fajtám. Sosem akartam titán lenni. Egy egyszerű lány akartam lenni, akinek nem kell harcolnia. Én nem voltam harcos. Egyáltalán nem. És ezt a testvéreim többször is sikeresen bizonyították. A tekintete borzasztó zavart volt ahogy újra rám nézett mire lesütöttem a szemem és ismét a kezeimet kezdtem nézni. Biztos voltam benne hogy rengeteg kérdése van és én mégsem tudtam rájuk rendes választ adni. - Én... Huhh hol is kezdjem - a fülem mgé tűrtem a hajam és felpillantottam rá - Nem... tudom... pontosan hogy készülünk de... Elég sokan vagyunk. Az "apánk" - még a kis idézőjeleket is mutattam a kezemmel - mindünket valamelyik görös istenségről nevezett el. Én a káosz istennőjének nevét kaptam... Mindünket testvérekként nevel és kiképzést kapunk... De a vérszerinti szüleinket... egyikünk sem ismeri... Tudom hogy ezzel nem mondtam el túl sok mindent de ez az igazság. Innen szöktem meg... Mert nem akartam többé egy hadsereg tagja lenni. Én nem vagyok harcos... Nem akarok harcolni - megráztam a fejem és újra lesütöttem a szemeimet az asztalt szuggerálva. Bűnösnek éreztem magam azért amit nem is én követtem el. Chris hirtelen elkapta a vállam mire ijedten hőköltem hátra de nem engedett túl messzire. A hangja kemény lett és parancsoló mire kikerekedtek a szemeim. Nem is tudtam reagálni hirtelen miután rám parancsolt csak néhány másodperc múlva. - I-igen. Megígérem - bólintottam engedelmesen - Nem megyek sehova. Itt leszek. Csak te és Aurora fogtok tudni rólam. Senki más - a hangom őszinte volt akárcsak a szemeim. Nem akartam nekik gondot okozni. És pláne nem akartam hogy megint bezárjanak valahova. Nem akartam megint fogoly vagy katona lenni. Csak szabad. Egyedül szabad. - Mit csináljak itt nálatok? Hogy tudok... hasznos lenni? - kérdeztem halkan. Nem akartam hogy ingyen etessenek és ruházzanak. Itt nem akartam felsőbbrendű lenni. Nem akartam soha többé titán lenni. Csak Eris. Csak egy lány.
Egy félmosollyal az arcán köszönte meg azt, hogy megmentettük. Láttam az arcán az őszinte hálát, az én számon pedig majdnem kiszaladt az, hogy ezért a mosolyért már megérte. De ehelyett csak vigyorogtam rá, mint egy idióta. Eszembe jutott, hogy pontosan mit is akartam csinálni akkor azon az apró réten, ahol megtaláltam őt. Most már átkoztam magamat az ostobaságomért, hiszen az élet, legyen az akármilyen, mégis csak kincs, és rajtad áll, hogy mit hozol ki belőle. Úgy éreztem, hogy a sors akarta, hogy Eris pont akkor és pont ott jelenjen meg. Egymást mentettük meg, bár ezt valószínűleg soha nem fogom elárulni neki. - Szóra sem érdemes, Eris. Soha nem hagynék magára egy segítségre szoruló embert – válaszoltam neki halványan mosolyogva. Igaz, nem voltam semmilyen szuperhős, vagy a bajba jutottak védelmezője, de ha a szemeim láttára történt valami igazságtalanság, akkor nem féltem visszaállítani a rendet. Elvégre, ez is a feladatom volt katonaként. A kristályvárosiak védelme, a mutánsok irtása, és a túlélők megmentése. Végül hátat fordítottam neki, és megengedve a meleg vizet beállítottam azt kellemes melegre, és elkezdtem elmosni a tányérokat. Hagytam, hogy Eris megeméssze a szavaimat, biztos voltam abban, hogy sok volt egyszerre az információ, de jobb volt, ha minél előbb megtudja és megjegyzi ezeket a dolgokat a saját érdekében. A következő kérdése meglepett, és halkan fel is nevettem rajta. Nem azért, mert butaságot kérdezett volna, egyszerűen csak szórakoztatott ez a feltételezése. Mivel végeztem a két tányérral elzártam a csapot, azokat pedig a csöpögtetőbe raktam. Felvettem a pultról egy rongyot, és a kezemet törölgetve fordultam ismét felé. - Persze, hogy nem – nyugtattam meg őt, majd a rongyot visszatettem oda, ahonnan elvettem, de nem szakítottam el a tekintetemet egy percig sem a lány arcáról. – Az embereknek van egy szokása, hogy amikor félnek valamitől, akkor azt kezdik el hibáztatni a problémáikért. A félvérek azonban nehezen okozhatták a vírust, amikor ők maguk is annak eredményeként jöttek létre. Ha nincs vírus, nincs félvér, szóval elég logikátlan lenne őket hibáztatni érte – magyaráztam Erisnek. Soha nem értettem, hogy miért voltak a félvérek ennyire kinézve, pontosabban, értettem az emberek hiedelmének eredetét, de ettől függetlenül nem tetszett, és sajnáltam, hogy Kristályvárosban nem tudtunk ennél jobb helyzetet biztosítani nekik. Ezt követően Eris bevallotta, hogy mi is ő pontosan. Azt hittem, hogy több időre lesz szüksége ahhoz, hogy megbízzon engem, így bizonyos szinten megmelengette a szívemet ez, másrészről pedig meglepődtem. Bár ez enyhe kifejezés volt. Kicsit mintha a világ is forogni kezdett volna velem, ezért muszáj volt megfognom a pult szélét, és lehunyt szemekkel igyekeztem felfogni a lány szavait. Csakhogy ennek semmi értelme nem volt így. - Várj… ez hogy lehetséges? – emeltem végül zavarodott tekintetemet rá. – Az Akadémián mindent megtanítottak nekünk a vírusról, a mutánsokról és félvérekről, de titánokról soha nem hallottam még. És egészen biztos vagyok abban, hogy Kristályvárosban senki más sem – jelentettem ki, miközben próbáltam feldolgozni ezt az apró információt. Egyre biztosabb lettem abban, hogy tényleg jól döntöttem, amikor Erist rejtegetni kezdtem. Ha ez kiderül… egészen biztosan soha nem kerülne ki a laborból. Együttérzőn pillantottam rá, amikor azt mondta, hogy nem akar ártani senkinek, és hogy csak kereste azt a helyet, ahová tartozik. Valahogy én is pontosan így voltam. Mert Kristályváros már régóta nem érződött az otthonomnak, túl régóta. - Eris, figyelj rám – léptem oda elé, és ragadtam meg a két vállát. – Tudom, hogy te nem akarsz ártani senkinek, azonban ezt nem fogja mindenki így gondolni, ha kitudódik, hogy te más vagy, mint a többi félvér. Hogy te erősebb vagy náluk. Nemcsak arról van szó, hogy folyton kísérleteznének rajtad, hanem az emberek reakciójától is félek. Kérlek, ígérd meg nekem, hogy nem teszed ki a lábad a házból egyedül, és hogy soha senkinek nem beszélsz arról, hogy mi vagy valójában, rendben? – Hangom inkább volt parancsoló, mintsem kérdő, és lehet, hogy hevességem kicsit megijesztette a lányt, de szerettem volna, ha felfogja, komoly dolgok forognak kockán. Elvégre jobb volt ijedtnek lenni, mint halottnak. Vagy még rosszabbnak.
Van az emberek között valami furcsa kapocs amitől megrézik hogy milyen a másik hangulata. Talán csak a feszültséget érezzük ami a másikból jön, talán a mimikáját olvassuk ennyire... Nem tudom. De Chris... szomorú volt. Rettenetesen szomorú. Szerettem volna odalépni hozzá és megölelni, ahogy Athena tette velem mindig ha úgy látta el vagyok keseredve a testvéreim vagy a kiképzés miatt. Én is az arcát fürkésztem de mintha egy fal mögött állt volna. Nem akart igazán megnyílni nekem ami érthető. Hiszen nem is ismerjük egymást. Lassan majszoltam a rántottám míg ő átgondolta a kérdéseimre a választ és magyarázni kezdett. Az ablak felé fordulva kipillantottam megint. Láttam a távolban csillogó kristályfalakat. Ilyen kristály nincs Abeeban... vagy ha van is akkor csak nagyon kis számban. Aprókat bólogatva hallgattam és újra ráemeltem a tekintetem ahogy magyarázott a katonaságról, meg a félvérekről meg a prefektusokról. Borzasztó bonyolultnak tűnt és nem értettem hogy miért szabályozzák ennyire a félvéreket... Annyira nem lehetnek rosszak. Nálunk is vannak félvérek de... nincs velük semmi baj. Velünk annál több és nem voltam benne biztos hogy el merem neki mondani hogy ki vagyok. Hogy mi vagyok pontosan. Ahogy összevonta a szemöldökét éreztem hogy valami még jön. Valami ami nem fog nekem tetszeni. Odébb toltam a tányérom és felvont szemöldökkel könyököltem a pultra. Nem tett fel ugyan kérdéseket, de éreztette hogy tudni szeretné hogy ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem. Más voltam mint a félvérek. Gyorsabb, erősebb. - Köszönöm hogy befogadtatok... Valószínűleg megmentettétek az életemet. Ha nem találtok meg... szomjanhaltam volna a pusztában... - az ajkaimon apró félmosoly ült és újra rápillantotam. Haboztam. Szerettem volna ha tudja hogy ki vagyok. Ha tudja kit fogadott be. Háttal állt nekem, a mosogatóba pakolt nem nézett éppen rám. - Te sem szereted a félvéreket? Úgy értem... szerinted is... ők okozták a vírust? - kérdeztem a vállát fürkészve és ha felém fordult a szemeibe néztem rezzenéstelenül. Nem volt mitől félnem mostmár és ő... benne volt valami ami tetszett. Ami miatt meleltte akartam lenni. - Én nem vagyok félvér... Én... tisztavérű vagyok... Felénk ezt... titánnak hívják. Erősebbek és gyorsabbak vagyunk. Gyorsabban is öregszünk... sokkal. Még csak tizenöt éves vagyok... - mosolyodtam el halványan. Nem mertem ránézni inkább az asztalt fixíroztam. A kezeim ökölbe szorultak, az ujjaim elfehéredtek. Így legalább nem látszott hogy remegek. - De nem akarok bántani senkit... Azért jöttem el. Nem voltam oda való... És én csak... Meg akartam találni azt ahová tartozom - felnéztem rá kissé félve. Rettegtem hogy el fog küldeni. Rettegtem hogy mit fogok kiolvasni az arcából.
Csak egy aprót bólintottam a szavaira, nem akartam több szót fecsérelni az apámra vagy az állapotára, mielőtt olyan érzések törtek volna a felszínre, melyeket mindig igyekeztem minél mélyebbre eltemetni magamban. Eris el sem tudta képzelni, hogy mennyire szörnyű volt így élni egy fedél alatt vele. Mindebben a legrosszabb még csak nem is az volt, hogy az apám nem ismert fel, hanem az, ahogy a kristályvárosiaknak a hozzánk való állása hirtelen megváltozott, miután kiderült apám betegsége. Nyíltan soha nem vádaskodtak volna így, de láttam a szemeikben, hogy valójában mit gondoltak rólunk – hogy paraziták voltunk. Az nem érdekelte őket, hogy én is és Rora is fontos munkát láttunk el a városban, ők csak azt látták, hogy az apánk Alzheimer kóros, és olykor mintha már szinte azt várták volna, hogy mikor fogjuk mi is elkapni ezt a betegséget, hogy mikor fogunk mi is rájuk támadni. Vettem egy mély lélegzetet, hogy elűzzem elmémből ezeket a gondolatokat, és még csak most vettem észre, hogy olyannyira erősen szorítottam össze a kezemet, hogy teljesen elfehéredtek az ujjaim. Szerencsére hamar sikerült megszabadulnom a hirtelen támadt negatív érzésektől, elég volt csak azt nézni, ahogy Eris evett. Amikor csodálkozva visszakérdezett, miszerint tényleg vehet-e még, ismét csak mosolyogva bólintottam egy aprót. Elgondolkodtatott azonban, hogy vajon a hely, ahonnan ő jött, ott mindig szigorúan ki lehettek osztva az adagok? Végül is, nem tartottam elképzelhetetlennek, tekintve, hogy a vadonban találtunk rá. Biztosan nem a legbarátságosabb körülmények között élt. Lassan falatoztam, miközben feltette hát a kérdéseit, amik igazán foglalkoztatták, én pedig örültem, hogy összességében Eris megbízott bennem. Még mindig fogtam a fejemet, ha arra gondoltam, Eliott mennyire próbált meggyőzni arról, hogy a lány még veszélyes is lehet. Persze, ezt nem tartottam lehetetlennek, mégis teljesen más volt, mint ahogy a barátom elképzelte őt. - Ha kinézel ablakon, innen is lehet látni a magas falakat, amelyek körbe veszik városunkat. KRC kristályból építették őket, ami távol tartja a mutánsokat. Igaz, olykor előfordul, hogy egy-egy a csatornákon betéved, de azokat szinte rögtön megöljük, így igen, ki lehet jelenteni, hogy Kristályváros biztonságos. A katonaság az, ami felelős ezért. Ennek három része van: vannak a polgárőrök, akik a falakon belüli rendet biztosítják, és vannak a katonák és prefektusok. Mindkét csoportnak az a feladata, hogy a mutánsokat kiirtsák. Én is egy katona vagyok, és épp a falon kívül végeztünk egy rutin küldetést, amikor egyszer csak kitörtél a bozótokból, és elájultál. A barátommal, Eliottal hoztunk be, viszont… egy kicsit bonyolult a helyzet – magyaráztam Erisnek, majd ennél a pontnál felpillantottam az arcára, hogy lássam, mindent megértett-e eddig abból, amit mondtam. – Az előbb említettem, hogy vannak prefektusaink, igaz? Ők a katonaság elit csoportja. Egy félvér és egy guardian alkot egy csapatot, ők azok, akik messzebbre is elmehetnek a várostól, hogy mutánsokra vadásszanak, és igazából nekik köszönhető az, hogy békében élhetünk. A félvéreket azonban nagyon nem szeretik a városban. Sokan még mindig őket hibáztatják a vírus kirobbanásáért, és egy időben ki is akarták írtani őket. Végül a kancellárunk jött elő az ötlettel, hogy a megölésük helyett inkább használjuk fel őket, és ezzel egy igen törékeny békét sikerült létrehoznia. Ez azonban nem tartja vissza az embereket attól, hogy bántsák a félvéreket. Többségük ki van közösítve, és egyáltalán nem nézik őket jó szemmel, menjenek bárhova. Folyamatos megfigyelés alatt állnak, és a guardian társuk egyik fő feladata, hogy felügyelje a félvér társát. Mint egy börtönőr, nagyjából – vakartam meg a tarkómat, azonban gondolkodva, hogy vajon sikerült-e érthetően elmagyaráznom Erisnek mindent. A legkényesebb része a dolognak azonban még csak most jött, amit egy sóhajjal is jeleztem. - Na, már most, a te eseted azért különleges, mert úgy csempésztünk be a városba. Rorán, rajtam és Eliotton kívül senki nem tudja, hogy itt vagy, és ennek így is kell maradnia. Nem akarlak megbombázni a saját kérdéseimmel, szeretném, ha magadtól mesélnél majd magadról, arról, hogy honnan jössz, én nem szeretnék semmit sem rád erőltetni. Tudom, hogy félvér vagy, mégis valahogy a megszokottnál is gyorsabb volt a regenerációd. Nem akartam, hogy kísérleti nyúlként a laborba vessenek az orvosaink, ezért inkább úgy döntöttem, hogy elbújtatlak. Ide egyébként se jönnek gyakran – rántottam egy aprót a vállamon, majd bekaptam az utolsó falatot is a rántottámból. – Ma Rora szabadnapos, szóval ő itt lesz veled, de a te érdekedben szeretnélek megkérni arra, hogy ne tedd ki a lábad a házból. Beszélj Rorával arról, hogy milyen ruhákat szeretnél, hogy legyen a méretedben, meg minden másról, amire esetleg szükséged lehet, és majd ő beszerzi őket – feleltem, majd mivel láttam, hogy ő is befejezte a reggelijét, elvettem a tányérját, és betettem a mosogatóba azokat.
Mielőtt kinyithattam volna a számat hogy visszakérdezzek hogy mégis mi az az Alzheimer kór, hisz az orvosi ismereteim meglehetősen hiányosak voltak ha nem elsősegélynyújtásról volt szó, de Chris megelőzött és háttal nekem magyarázni kezdett. Hiába nem láttam az arcát láttam ahogy a vállai megfeszülnek, ahogy a hangja akármilyen színtelennek is akar látszani, kis híján megremeg. Nem tudtam eldönteni hogy szomorúság vagy düh rejtőzik-e a hangjában. És ahogy hallgattam... megértettem az összes feszültséget ami benne volt. Amit mesélt... A saját édesapjáról... Csak elképzelni is szörnyű volt. Valaki aki a saját testébe, a saját szörnyű emlékeibe van zárva, nem tudva kik veszik körbe... És neki... Chrisnek... Milyen lehet ha az aki felnevelte fel sem ismeri többé? Nem is jutottam szóhoz egy pár másodpercig csak nagyra nyílt szemekkel meredtem az előtte álló fiú hátára. Sosem álltam közel a családomhoz, talán ez alól egyedül Athena és Persephone voltak a kivételek, de belegondolni hogy mikor legközelebb találkozunk... meg sem ismernek... Mély rémülettel töltött el. Igaz, a puszta találkozás gondolata is. - Én.. sajnálom Chris - mondtam végül és ha megfordult a tekintetét kerestem. Szép kék szemei voltak... tetszettek a szemei.. A reggeli isteni volt és nem kímélni összeszűkült gyomrom lapátoltam magamba az egészet. Tudtam hogy később iszonyatos fájdalmaim lesznek emiatt de a legkevésbé sem érdekelt. Szinte a tányért is kinyaltam mikor Chris megjegyezte hogy ehetek még ha gondolom. Meglepve néztem a pult irányába ahol valóban ott figyelt még egy jókora adag étel. - Tényleg...? Ehetek belőle? - kérdeztem meglepve. Abeeban kevés volt az étel így mindenkinek be volt osztva hogy mennyit ehettek. Mi titánok nyilván többet kaptunk, a jobb minősgű ételekből de nagyon kellett könyörgnünk hogy valamenynivel többet kapjunk. Felkeltem bizonytalanul hogy szedjek még magamnak egy keveset. Nem akartam az összeset elvenni hiába tudtam hogy meg tudnám enni. Visszabicegtem a székemhez és leültem az is megenni. Mostmár igyekeztem lassabban rágni, kisebbeket harapni. A szavaira elgondolkodtam. Mit is akarok pontosan tudni róla...? Meg a helyről...? - Hogy találtatok meg...? - kérdeztem végül egy kis gondolkodás után. Miután elsötétült a világ, már nem emlékeztem semmire egészen addig míg fel nem ébredtem itt. Az utolsó falatot tologattam a tányéromon mielőtt azt is felszúrtam volna a villámra hogy megegyem. - Ez a... kristályváros... biztonságos? Nincsenek mutánsok? És te mit dolgozol? És én... mit csináljak míg nem vagy itt? El kéne bújnom ugye? Vagy... vagy menjek el? - erre kicsit rémültebben néztem rá. Nem akartam elmenni innen. De ha elküld... vajon hová tudnék menni?
- Évekkel ezelőtt Alzheimer-kórt állapították meg nála – vetettem oda a lánynak közönyös hangon, tényleg igyekezve azon, hogy semmilyen érzelmet ne áruljak el. Ez egy igen kényes téma volt nálam, s habár szerettem az apámat, mégsem tudtam kedvesen és elnézően gondolni rá többet. Tisztában voltam azzal, hogy nem az ő hibája volt, hogy kijött rajta ez a betegség, mégis ez volt az oka annak, amiért az életünk 180 fokos fordulatot vett, és minden kezdett lassan rémálommá változni. Mindenesetre hálás voltam, amiért háttal álltam a lánynak, így ő biztosan nem láthatta, milyen érzelmek futott végig arcomon ez a pár másodperc alatt. – Ez azt jelenti, hogy mindent szépen lassan elfelejt. Nem emlékszik rám, Roráról azt hiszi, hogy a felesége, néha elfelejti, hogy Kristályváros felépült, és hogy már biztonságban vagyunk. Ilyenkor mutánsokat képzel maga köré, amikkel meg kell küzdenie, és ártatlanokra támad. A közjó érdekében háziőrizetbe zárták, hogy ne ártson másoknak. Nagyon ritka az, amikor tiszta az elméje, és az idő többségében csak ül a szobájában, bámul ki az ablakon üres tekintettel, s ki tudja, fejben hol jár valójában – magyaráztam a lánynak, mert nem voltam biztos abban, hogy tisztában van a betegség mibenlétével. Miután elkészültek a rántották, a tányérokat az asztalra helyeztem, és Erist is megkérdeztem, hogy ennyi elég-e neki, vagy kér-e esetleg mást is hozzá. Mivel nemet felelt erre a kérdésemre, csak egy apró mosollyal nyugtáztam a válaszát, én azonban vettem ki a kenyértartóból kenyeret a saját részemre. Nem is tudtam azonban hozzálátni a saját reggelimhez, mert egész végig mosolyogva azt figyeltem, hogy Eris pillanatokon belül eltüntetni a saját adagját. Biztosan nagyon éhes lehetett. - Ha kérsz még, vegyél nyugodtan a tányérról – böktem a fejemmel a pulton lévőre, ahol a többi rántotta volt. – Csináltam eleget, hogy jusson mindenkinek bőven, nem kell visszafognod magad, ha éhes vagy – feleltem továbbra is mosolyogva, ez azonban nem lenéző vagy gúnyos mosoly volt. Tényleg jó érzés volt látni, hogy ennyire jó ízűen evett, szinte én is jól laktam csupán őt nézve. Végül elszakítottam a tekintetemet róla, és hozzáláttam a saját adagomhoz. Sok teendőnk volt még a mai napra, arról nem is beszélve, hogy munkába is mennem kellett. Eliott is biztosan aggódott azon, hogy vajon miféle a lány, akit együtt hoztunk be. - Biztos vagyok benne, hogy sok kérdésed van velem és Kristályvárossal kapcsolatban, szóval, ha gondolod, ne kímélj. Reggeli után még van egy kevés időm, utána azonban muszáj munkába mennem, de szeretném, ha addigra kényelmesen éreznéd magad itt, még ha valószínűleg egyszerre minden kérdésedet nem is tudom megválaszolni – magyaráztam Erisnek, miközben lassan falatoztam a rántottámból, de szemeimet félig rajta tartottam, azt figyelve, hogy szedett-e még magának, vagy inkább úgy döntött, hagyja tovább korogni a gyomrát. Bárhogy is döntött, korábbi félmosolyom továbbra is ott virított a szám sarkában.
- Mi baja az apádnak? - néztem rá egy pillanatra. Már háttal állt nekem így megnézhettem magamnak. Izmos volt, szélesvállú. A csípője keskeny... Férfias alkat. Látszott a mozgásán hogy pontosan jól tudja hogy mennyire jóképű... A pólója finoman feszült izmos vállain. A bicepsze megfeszült ahogy a feltört tojásokat kavargatta. Ahogy a forró olajba öntött tojás felsistergett akaratlanul is összerezzentem. Napok óta bogyókon, dión és növényeken éltem. Vadászhattam volna mókusra ha van nálam valami fegyver de... Nem hoztam el semmi Abeeból. Nem akartam emlékezni semmire onnan. A csípőm az ablkapárkánynak dőlt onnan figyeltem az odalent futkározó gyerekeket. Úgy kergetőztek odalent ahogy én és a testvéreim sosem tehettük. Mi már ennyi idősen is fegyvert forgattunk... Verekedni tanultunk... Egy kicsit elvesztem az emlékeimben. Újra láttam amgam előtt Athena arcát, még gyerekként ahogy az elcsent almáját megfelezte velem. Hadest és Persephonét ahogy bírkóztak a porban mert megint elkezdte piszkálni az egyik a másikat. Láttam Apollot és Aphroditét ahogy sugdolózva beszélték meg hogy kinek hogy keserítsék meg az életét. Ők voltak a családom. Nem voltam jóban velük... legalábbis nem mindükkel.Athena és Persephone voltak az egyetlenek akiknek számítottam... Akik úgy szerettek hogy nem vagyok olyan mint ők. Ők... hiányoztak. Nem vettem észre hogy Chris mikor lépett mögém de ahogy meghallottam a mély hangját közel a fülemhez végigszaladt a kellemes bizsergés a gerincem mentén. Rápillantottam a vállam felett. Apró mosollyal nézte ő is a lent szaladgáló gyerekeket. Jól állt neki a mosoly. Ez a fajta mosoly, nem az a fajta amitől olyan lesz a kinézete akár egy ragadozónak. Ez... kedves volt. Szimpatikus. És közel volt. Láttam hogy rengeteg érzelem szalad át a szemein. Mintha szomorúságot véltem volna felfedezni de nem voltam benne biztos. Nem értek annyira az emberekhez hogy át tudjam ezt látni. Végül ellépett mögülem és viszalépett a pulthoz. - Nem... köszönm ez így jó lesz... Nem is tudom már mikor ettem utoljára főtt ételt... De hiányzott... - a gyomrom ezt alátámasztva meg is kordult halkan. A számban összefutott a nyál az étel illatától de jólnevelten leültem enni. Kiképeztek a túlélésre tudtam hogyha sokáig nem ettem nem szabad habzsolnom. Mégis... ahogy Chris elém tette a tányért legszívesebben rávetettem volna magam és még a tányért is elrágom. Az étel fájdalmasan gyorsan fogyott el előlem. - Ez nagoyn finom volt... köszönöm... - néztem fel rá apró mosollyal az arcomon.
Kezdőlap 
Eris ártatlansága akarva-akaratlanul is mosolyra késztetett. Nem tudom, hogy honnan vagy miért voltam olyan biztos abban, hogy megbízhatok a lány szavában, de tudtam, minden porcikámban éreztem, hogy betartja az ígéretét. Soha nem hittem a sorsban, vagy abban, hogy lenne egy felsőbb hatalom, aki megszabja életünk folyását, mégis… az, hogy akkor és ott Eris-szel találkoztam, nem véletlen volt, ehhez kétség sem fért. Nekünk találkoznunk kellett egymással, s habár sejtettem, hogy a karma vissza fog ütni majd egyszer, jelenleg nem érdekelt semmi. 
◆ 
◆ 