Chris & Eris

Amikor túlságosan is közel mentem a lányhoz, először egészen biztos voltam abban, hogy csak zavartan fog pillegni rám, enyhe pírral az arcán, ami a zavarát jelezte, én pedig valamiért szerettem volna látni ezt a reakciót tőle. Eleinte valóban így reagált, pár másodperc múlva azonban felszegte a fejét és farkasszemet nézett velem. Lehet ő nem akart ezzel túl sokat elárulni nekem, számomra azonban világossá vált, hogy nem egy szende leányzóval volt dolgom. Most megvolt szeppenve az új környezet miatt, de láttam a tüzet a szemében. Egy harcos lakott a szívében. Ez pedig csak még több kérdést vetett fel bennem, de egyelőre nem akartam rázúdítani az összeset. Azt akartam, hogy először hozzászokjon egy kicsit az új helyzetéhez, nem sült volna ki semmi jó abból, ha rögtön letámadtam volna. Bár, egy bizonyos szinten most is ezt tettem, de ez részletkérdés volt.
Végül én szakítottam el a tekintetemet róla, s indultam meg a konyha felé. Hallottam a lépteit a hátam mögött, ez pedig apró mosolyt csalt az arcomra. Én egyből a hűtőhöz léptem, és kivettem belőle egy pár tojást, hogy rántottát csinálják. Vettem ki bőven, mert apámnak és Rorának is kellett reggelit készíteni, rólunk nem is beszélve.
- Persze, bárhova leülhetsz – válaszoltam neki félig hátranézve rá a vállam fölött, de utána rögtön vissza is fordítottam a tekintetemet a konyhapult felé. Elővettem egy serpenyőt, olajat öntöttem bele, és feltettem a tűzre, hogy elkezdjen megmelegedni, amíg én összeütöm a tojást. Közben hallottam a hátam mögül Eris mozgolódását, és a szék tologatásának hangjából ítélve nem maradt sokáig ülve.
- Igen. Az apámmal és a húgommal együtt lakok. Az apám beteg, miatta nem kell félned, hogy meg tudja, vagy kikotyogja az ittlétedet bárkinek is. Egyébként sem teheti ki a lábát a házból – rántottam egy aprót a vállamon, hiszen én már hozzászoktam ehhez. Nem mintha lett volna más választásom. – Rora ápolónő, ő látta el a sérüléseidet az este, bár nem sok ápolást igényelt. Kicsit megtisztított és át is öltöztetett. Ne lepődj meg, ha meglátod, rögtön azt fogja majd kérdezni, hogy jól érzed-e magad. Munkahelyi ártalom – magyaráztam Erisnek vidám, csevegős hangnemben, miközben egy edényben összekevertem a tojásokat, és beleöntöttem azt az olajba. Sercegve sülni kezdett a tojás, én pedig egy fakanállal kevertem meg azt, hogy jól átsüljön, és ne ragadjon le túlságosan. Pár percen belül el is készült a rántotta, amit kiöntöttem egy nagyobb tálra, és két másikat vettem elő, a saját adagainkat mérve ki rá. Megsóztam és megpaprikáztam azt, majd leraktam az asztalra. Fél szemmel persze szemmel tartottam azt is, hogy Eris mit csinált, de igazából hagytam, hadd gyönyörködje ki magát Kristályvárosban. Reakciójából ítélve teljesen más lehetett a hely, ahonnan ő jött.
Annyira bele volt merülve a kinti táj tanulmányozásába, hogy szerintem észre se vette, amikor mögé léptem.
- Üdv Kristályvárosban – feleltem. Ismét elég közel álltam hozzá, és nem mondom, hogy nem állt a szándékomban ismét kicsit zavarba hozni, de nem ez volt a fő célom. A válla felett én is kinéztem az ablakon, számra mosolyt csalt a kint futkározó gyerekek alakjai. Itt élni valakinek vagy valakiknek biztosan nagyon jó volt, de nem nekem. Nem nekünk. Végül elléptem tőle megint, elszakítva a tekintetemet a tájról, elűzve elmémből a borús gondolatokat is. Nem akartam, hogy bármi aggodalom tükröződjön az arcomon.
- Mit kérsz a rántottához? Kenyér és bacon? Esetleg valami más? – kérdeztem tőle fejemmel az asztalon lévő két tányér felé bökve, csípőmet a konyhapultnak támasztva.

Nem értettem ezt a fiút. Annyira máshogy állt hozzám mint a túlélők vagy a testvéreim Abeeban. A szemeiben valami furcsa fény ült és ahogy fürkészett... Mintha valaki egészen mást látott volna mint ők... vagy mint én ha tükörbe nézek.
Lassan elindult felém. Úgy ment akár egy ragadozó. Lassú, magabiztos léptekkel. Engem figyelt. Én pedig mozdulni sem tudtam. A testem valami régi emléktől feszült meg , ami talán nem is emlék volt csak egy ösztön. Egy ösztön hogy meneküljek. Hogy bántani akar. De nem tudtam hátrálni sem hisz mögöttem a lépcső.
Az arcán féloldalas, pimasz mosoly jelent meg amit a bátyám, Hades arcán is gyakran láttam. De rám sosem nézett így, csak Persephonéra...
A kék szemei még mindig az enyémbe mélyedtek, nem engedtek el. Milyen nagyok a pupillái... Milyen kellemes az illata... Nem is tűnt félelmetesnek egészen addig a pillanatig míg egészen közel nem lépett hozzám.
Szinte fölém magasodott, a tiszta, férfias illata megtöltötte az orromat. Nem volt annyival magasabb nálam, de szélesebb volt, izmosabb talán erősebb is... A szvem kihagyott egy ütemet és levegőt sem mertem venni.
A fülehez hajolt, a lélegzete a fülemet csiklandozta. Megmozgatta a hajam és olyan forró volt. A kis pihék felálltak a nyakamon. Egész testemben megfeszültem a kérdésére, az ujjaim elfehéredtek a fán.
- N-nem... - motyogtam szemlesütve. Féltem, és izgultam egyszerre. Ez most mégis más volt. A szívem nagyon gyorsan vert, a gyomromban mintha pillangók ezrei repkedtek volna.
De összeszedtem magam. Nem lehetek egy zavart gyenge kislány. Többé nem. Felemeltem a tekintetem a földről és keményen a szemébe néztem.
Pár másodpercig így álltunk aztán ellépett tőlem és megpaskolta a fejem mint egy kislánynak. Erre meg persze ideges lettem. Mi a franc ember?
Aztán végre hajlandó volt bemutatkozni. Christian Reed... Vajon ez a teljes neve? Vagy a kereszt neve? Nekem nincs vezetéknevem... Neki vajon van?
- Chris... - ízlelgettem a nevét egy kicsit. Tetszett a hangzása. Neki legalább nem volt olyan bonyolult neve mint a testvéreimnek.
Intett a fejével hogy kövessem én pedig óvatos, fájdalmas léptekkel követtem. A konyha nagyon nagy volt és nagyon tiszta. Egészen más mint amihez hozzászoktam. Itt olyan csend volt. Abeeban sosem volt csend...
- Van itt még valaki? - kérdeztem az egyik szkéhez botorkálva és belekapaszkodtam. Vajon... leülhetek ide? Vagy ez valakinek a helye?
- Leülhetek? - kérdeztem halkan és ha megkaptam az engedélyt leültem és onnan nézelődtem tovább. Egy nagy ablak volt az egyik falon. A kék eget láttam, és végtelen erdőket egy magas falon túl.
Hol vagyok...? Ez nem is hasonlít arra a helyre ahonnan én jöttem.
Hiába ültem le épp az előbb, felkelve totyogtam oda az ablakhoz és a tenyereim a hűvös üvegnek támasztva néztem ki. Elkerekdtek a szemeim ahogy körbenéztem. Égig érő épületek, csillogó falak, tömött utcák. Ez a város semmiben nem hasonlított Abeera. Itt nem volt minden tele fegyveresekkel. Itt.... gyerekek voltak. Parkok... Nevető emberek.
- Mi ez a hely...? - motyogtam. A lehellettem apró foltot hagyott az üvegen.

// ☾ //

Chris & Eris

A lány ártatlansága, vagy inkább naivitása üdítő volt. Persze tudtam, hogy nem volt szép húzás tőlem kihasználni ezt, és egyből félreérthető dolgokkal bombázni őt, de egyszerűen valamiért nem bírtam ki. Talán pont ezért. Itt Kristályvárosban, a magas körök, ahol oly sokat megfordultam egy időben, folyton játszmáztak, ott folyton vigyázni kellett, hogy mit mond az ember és hogyan, hogy egyszerűen csak… jó érzés volt a változatosság. És Eliott akkor azt hitte, hogy majd ő fog veszélyt jelenteni rám? Persze, nem mondom, a látszat sokszor csalt, és még simán kiderülhetett a lányról, hogy egy-két szóból képes lenne végezni velem, ha úgy akarja.
Egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki bármi rosszat gondolt volna azután, hogy azt mondtam, az én ruháimban van, pedig igen piszkos dolgokat akartam ezzel elültetni abban a szép kis fejecskéjében, de úgy néz ki, ez egyáltalán nem jött össze, és csak a régi ruháit érintő kérdésre válaszolt. Én erre csak megvontam a vállam.
- Rendben, ahogy jónak látod – feleltem egyszerűen, de nem kerülte egy másodpercig sem a tekintetemet az, ahogy lesütötte a szemeit. Mintha valami rosszra emlékezett volna vissza. Mintha maguk a ruhák is arra emlékeztették volna, ami elől menekült. Igazán kíváncsi lettem volna, hogy ki volt ő igazából, és hogy mi történt vele, amiért olyan állapotban volt, amilyen, de nem tettem fel kérdéseket. Nem akartam erőszakos lenni, úgy voltam vele, hogy majd elmondja magától, ha úgy érzi, készen áll rá. Itt biztonságban volt, legalábbis egyelőre.
Ezt követően bemutatkozott, én pedig kilépve a kanapé mögül lassú, kényelmes léptekkel indultam meg felé, de közben egy pillanatra se engedtem el a tekintetét. A nevét ízlelgettem a számban, majd ismét az a pimasz mosoly villant fel, amikor megkérdezte, ismét valami furfangos válasszal állok-e elő. Én azonban nem szóltam semmit, csak egyre közeledtem felé, szándékosan hatolva be a privát szférájába, és addig meg sem álltam, amíg testünket már csak pár centi választotta el. Neki persze nem volt hova hátrálnia, hiszen mögötte csak a lépcső volt. Kíváncsi voltam, mi lesz a reakciója, s bármi is volt az, egészen biztosan élveztem látni. Végül odahajoltam a füléhez, hogy ajkaim majd a fülét súrolták.
- Szeretnéd, ha megint valami kacifántos választ adnék? – suttogtam fülébe, szándékosan csábító hangnemben, már csak azért is, mert biztos voltam benne, hogy megint nem fogja érteni a célzásokat. Még pár további kínzó másodpercig szándékosan ebben a pózban maradtam, hogy zavarát fokozzam, már ha zavart volt egyáltalán, majd hirtelen hajoltam el, és paskoltam meg a fejét. A haja sokkal puhább volt, mint számítottam volna rá, és meglepően kellemes érzés volt.
- Az én nevem Christian Reed, de szólíts csak Chrisnek – mutatkoztam be végül neki én is, majd ellépve tőle a konyha felé vettem az irányt, fejemmel intve neki, hogy kövessen. – Biztosan éhes vagy, úgyhogy gyere, összedobok neked valami egyszerűt, ha gondolod – feleltem, bár nem néztem hátra, hogy követ-e, csak feltételeztem, hogy így tett.  

Idegen. Igen. Itt minden annyira idegen volt. Minden új és más. Minden barátságosabb, mégis félelmetes. Új ruhák rajtam, új illatok az orromban és egy félelmetesen új világ körülöttem.
Abee mintha sohasem létezett volna. Mintha csak egy rossz álomban éltem volna idáig és most... Hazatértem.
Ahogy megpillantottam azt a fiút... Az arcát, a szemeit... Valahogy úgy éreztem hazatértem. Mintha eddig tényleg nem ott lettem volna ahol lennem kellett... Minden lépésem ide vezetett.
Láttam ahogy végigmér, a szemei lassan pásztáztak végig rajtam. Nem tudom mit láthatott, az alvástól gyűrött arcom, a gubancos fürtjeim vagy a vízfoltot a polón az állam alatt, ami azt jelezte hogy leittam magam.
Nem szólt... Csak nézett engem.
Vajon mit láthatott? Egy ártatlan lányt, akit hazahozott a sivatagból? Láthatta bennem a veszélyes, nagy erejű kísérleti egeret? A titánt amit Robert Vinham szörnygyára teremtett? Vagy... tényleg csak egy elveszett, vékonyka lány voltam.
Talán sosem tudom meg... A szép kék szemekben millió meg egy dolog suhant át, én pedig kinyitottam a számat hogy megkérdezzem tőle megint hogy hol vagyok mikor elmosolyodott.
Az arcán gödröcskék jelentek meg amitől a szívem félrevert egy aprót. Mi... mi a franc ez az érzés? Miért bizsereg a gyomrom és ver a torkomban a szívem? Mi történik velem?
Felemelte a kezét és az álla felé bökött mire értetlenül felemeltem a kezem és megértintettem az állam. Vizes volt a bőröm az ujjaim alatt.
Ilyen jól mulatott azon hogy leittam magam? Tényleg...?
Aztán végre válaszolt. Persze nem a kérdésemre. Csak... elmondta hogy a házában vagyok. És a ruháiban. És hogy ki kell dobni a ruháimat.
És közben mosolygott. Édesen... és pofátlanul...
Miért...? Miért mosolygott rám így...? Soha senki nem mosolygott rám így ezelőtt.
Hosszan némán fürkésztem az arcát még mindig a lépcső korlátját díszítő kis fa gömböt markoltam hogy talpon tudjak maradni. MIntha üvegszilánkokkal lenne borítva a padló, úgy fájtak a talpaim.
- Nem akarom megtartani őket... - mondtam végül egy pillanatra lesütve a szemem. Nem akartam megtartani semmit ami a régi életemhez kötött. Semmit ami egy kicsit is emlékeztetett Abeere. Nem akartam emlékezni az edzésekre, sem ROberthre. Nem akartam emlékezni a hiányra... a hiányzó nővéreimre és bátyáimra.
Újra a fiúra pillantottam és összevonva a szemöldököm fürkésztem az arcát.
- A nevem Eris... Téged hogy hívnak? - kérdeztem aztán rosszalló mosoly jelent meg a szám sarkában - Ha elmondod egyáltalán, és nem megint valami kacifántos választ adsz nekem.... - vontam fel a szemöldököm. Még mindig nem tudtam hogy hol vagyok de... minden ösztönöm azt sugallta hogy itthon vagyok.
Végre hazaértem.

// ☾ //

Chris & Eris

Eliott első kérdése, amikor közöltem vele, hogy titokban akarom becsempészni a lányt, akit az erdőben találtam, az volt, hogy megőrültem-e. Őszintén szólva, egészen biztos voltam abban, hogy igen, megőrültem. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi okból, de ahogy ránéztem, tudtam, hogy valami baj van. Alig volt szinte életben, és persze, ez nem lett volna önmagában furcsa, hiszen mégis csak egy túlélő volt, aki most zuhant szinte majdnem szó szerint a karjaimba. A ruhája szaggatottságából ítélve testének tele kellett volna lennie kisebb-nagyobb sérülésekkel, ám ezeknek nyoma se volt, tehát kétség kívül félvér volt. A hatodik érzékem azonban azt súgta, hogy nemcsak félvér, hogy van benne valami több. Ritkán voltam olyan határozott egy-egy dolog kapcsán, mint abban a pillanatban – valószínűleg ez volt az, ami meggyőzte Eliottot is. Igyekeztünk pár korty vizet leerőltetni a torkán, mert eléggé nem nézett ki jó színben, majd felraktuk a kocsi leponyvázott platójára, ahol a többi felszerelésünket is tartottuk, majd elindultunk vissza Kristályvárosba. Szerencsére nem volt semmi gond a bejutással, a lány elég kába volt ahhoz, hogy véletlenül se adjon ki semmilyen hangot, így feltűnés mentesen sikerült behoznom őt.
Életemben most örültem először annak, hogy a faterom olyan állapotban volt, amilyen. Hiszen nemhogy nem járt hozzánk senki rajtam és a húgomon kívül, még egyéb orvosi felszerelések is voltak nálunk. Meg persze Rora is ápolónő volt, így biztos voltam abban, hogy tudunk segíteni ennek a lánynak. Eliott megígérte, hogy nem fog szólni senkinek, ám felhívta figyelmemet arra, hogy legyek óvatos, hiszen ki tudja, ki ez a lány és mit akar, még veszélyt is jelenthet. Persze tisztában voltam mindezzel, habár nem hittem volna, hogy az ő esetében bármi ilyesmiről szó lett volna. Mindenesetre megköszöntem a segítségét és tanácsát, majd ő el is ment, hogy leadja az autót a központban, én pedig az éj sötétje alatt becipeltem őt.
Amikor Rora először meglátta az eszméletlen lányt, egyből bekapcsolt nála az ápolónő üzemmód, megtisztította, megnézte a sérüléseit, adott neki a ruháimból, meg még megcsinált egy-két dolgot, miután ágyba tettem őt. Persze az én ágyam volt, mivel csak három hálószobánk volt, de úgy voltam vele, hogy jó lesz nekem a kanapé is. Egyelőre legalábbis. Behajtottuk a szoba ajtaját, majd persze leérve a nappaliba megkaptam a fejmosást Aurorától, amikor közöltem vele, hogy úgy csempésztem be a lányt, és hogy neki is titokban kell tartania ezt. Egy kisebb kiakadás és veszekedést követően azért megnyugodott, és ő is elment aludni, mivel későre járt. Ami a kanapét illeti, hát, nem volt a legkényelmesebb, de el lehetett tölteni ott egy-két éjszakát.
Valamikor az éjszaka közepén arra ébredtem fel, hogy nyikorog a parketta, és ekkor konstatáltam, hogy égve hagytam a kislámpát, úgy kómáltam be. Egy pillanatba telt felfognom, hogy valószínűleg a lány ébredt fel, és jött épp le a lépcsőn. Nagyot ásítva ültem fel, szemeimet dörzsölgetve, amikor megszólalt. A hangja még kissé rekedt volt, de egyértelműen élőnek hangzott, én pedig megnyugodtam, hogy sikerült megmenti az életét.
Felálltam a kanapéról és felé fordultam, ekkor pillantottam őt meg először úgy igazán, és, nos, egy pillanatra elállt a szavam. Ahogy ott állt a korlátot támasztva, kócos hajjal az én ruháimban, valahogy olyan érzés volt, mintha odateremtették volna. Hosszúvá nyúló másodpercekig nem szóltam semmit, csak őt bámultam, miközben egyre csak az járt a fejemben, hogy mennyire piszkosul jól néz ki így.
Végül aztán észbe kaptam, hogy kérdést szegezett felém, és hogy nem ártana reagálnom már valamit. Válasz helyett azonban egy pimasz mosoly kíséretében az államra böktem, hogy ezzel mutassam neki, nedves az arca, feltehetően akkor itta le magát, amikor felébredés után magába döntötte a pohár vizet, amit ott hagytunk neki, pontosan ezért. De aranyos volt.
- Egyébként az én házamban és az én ruháimban vagy, ha érdekel. A tieid kicsit szakadtak voltak már, szerintem ki kell majd dobni, de bent vannak a szennyeskosárban, ha netán valamilyen szentimentális okból kifolyólag meg szeretnéd tartani őket – rántottam egy aprót a vállamon, de a pimasz mosoly továbbra is ott virított az arcomon. Egyébként, nem tudom, miért mondtam ilyen félreérthetően a dolgokat, lehet szerettem volna, ha félreérti a helyzetet.

Az első ami feltűnik az az hogy még élek. Talán ez sokaknak nem olyan meglepő fordulat de nekem... Oh nekem nagyonis. A legutolsó emlékem az hogy éppen készülök feladni. Feladni az életet, feladni a létezést, feladni mindent és csak pihenni.
Csak túllenni a dolgon.
Talán a következő életemben valaki olyanként születnék meg aki tudja hogy hol a helye a világban. Aki tudja hová és kihez tartozik. Aki nincs olyan egyedül és nincs annyira elveszve mint én a saját testemben.
De... ahogy érzem ez nem jött össze. Érzem ahogy a szívem lassan, egyenletesen ver a mellkasomban. Érzem ahogy puha, meleg ruha éri a bőrömet. Érzem ahogy a mellkasom lassan emelkedik és süllyed minden lélgezetvételnél. A hajam puhán csiklandozza a bőrömet, a testemet valami meleg és kényelmes tartja meg.
Emlékszem... a ruháim olyanok voltak mint a kartonpapír. Az izzadságtól és a forróságtól kemények és kenyélmetlenek lettek. Kidörzsölték a bőröm. A hajam a fejemre tapadt. Nem volt puha... Most mégis...
Lehet hogy mégis meghaltam?
A második ami feltűnik, az a fájdalom. Ez az ami ráébreszt hogy nem haltam meg.
Az egész testem ég. A testem minden apró izma, a bőröm a végtagjaim... Mindenem merő fájdalom.
Kezdenek visszatérni az emlékek. Emlékszem hogy meneteltem. Hogy próbáltam az utolsó cseppjeit is összeszedni az akaratomnak hogy még egy utolsót lépjek... csak még egy utolsót...
EMlékszem ahoyg a nap égetett. Olyan volt mintha meggyulladna a bőröm.
A nyelvem úgy forgott a számban akár a dörzspapír, a fogaim pedig apró kövek voltak.
Szomjas voltam... Nagyon... nagyon szomjas...
A szomjúság volt a legrosszabb.
De mostmár nem votlam szomjas. A nyelőcsövem és a szám nem égett egyetlen korty vízért. A szám már nem volt tele homokkal...
Lassan... visszanyertem a tudatom. A fájdalom magamhoz térített.
Nem sikerült túllennem a dolgon...
Lassan nyitottam ki a szememet, a halvány fény ami a szobában volt még így is vakított. A szempilláim rejtekéből lestem csak körbe.
A szoba amiben feküdtem nem volt ismerős. A vastag függönyök el voltak húzva, épp csak egy kevés fényt engedtek át.
Lassan kinyitottam a szemem, amint megszokta a félhomályt. Hol vagyok?
Nagyon nehéz volt rávennem az izmaimat hogy megmozduljak. Lassan felültem, de a halk sziszegést ami a fájdalommal járt nem tudtam elnyomni magamban. Mintha a testem nem is a sajátom lenne. Mellettem egy pohár víz volt a helyes kis fából készült éjjeliszekrényen. Az egészet rögtn ledöntöttem. Még az államon is végigfolyt egy kevés. Már nem voltam szomjas mégis... szükségem volt rá. Éreztem.
Lassan álltam fel, a hajam a hátamra hullott ahogy régen. Egy számomra ismeretlen pólót és egy puha anyagból készült melegítőnadrágot viseltem. Hasonlót mint a testvéreim Abeeban... Ilyenben edzettek.
De ezek nem az én ruháim voltak.
Lassú, fájdalmas léptekkel indultam el az ajtó felé. Ahogy kilestem, odakint csak még több fény és még több csukott ajtó várt. Egy lépcső vezetett lefelé.
Talán ott válaszokat kaphatok...
A parketta halkan nyikorgott a lépteim alatt hiába is próbáltam osonni. Bárki is volt itt biztosan hallotta.
A korlátba kapaszkodva mentem le a szőnyeggel borított lépcsőn.
A fiatal férfi, akiről akkor még nem tudtam kicsoda, nekem háttal ült. A haja rövidre volt nyírva, ülve is látszott hogy magas és izmos.
Megtorpanva a lépcső aljában, a faragott korlátdíszt markolva meredtem a hátára.
- Hol vagyok...? - bukott ki belőlem. A hangom rekedt és torz volt a sok alvástól de a férfi felém fordult.
Az első ami eszembe jutott az volt hogy:
Istenem de gyönyörű kék szemei vannak....

// ☾ //