Sosem volt könnyű cserkészként élni. Néha eléd gurult egy maréknyi száraz kenyér és ha ez a megalázás nem volna elég, minden nap szó nélkül kellett tűrnöd a téged érő kegyetlenkedést. Mert gyarló az ember, és ha következmények nélküli szabad kezet kap, elszabadul a földi pokol.  Miképp kerültem ide? Miért tűröm az elnyomást? Egyáltalán tűröm-e? Néha én sem tudom a válaszokat. Csak felteszek magamnak egy egyszerű és szimpla kérdést... Túl akarom élni? A válasz magától értetődő minden egyes alkalommal. Okkal vagyok itt. Okkal tűrtem és okkal folytatom tovább.

Az otthonom egy az ördög segg lyuka felett lebegő város. Más mint amit ismersz, de attól sokkal kegyetlenebb. Az üde fű, amibe gyerekként bele túrtam a lábujjamat, mára vértől vöröslő latyakos sár halmazzá vállt. Éhező számpárok kémlelnek a talajra ereszkedett gonoszság sötét ködfátylában, ott ami a nap sugarait is kiszorítja. Mindened amid maradt, azt is kitépik a gyenge ujjaid közül. A becsületed, az emberséged mit sem ér. Csak úgy viszed valamire, ha olyanná válsz mint ők. Gyilkossá. Ez tesz túlélővé ott ahonnan én jövök. De mégis minden kínjával együtt Nightglow a szívem helytartója.  Hisz ott hagytam mindent ami arra emlékeztet ami lehettem volna és amivé válnom kellett volna. Szívemmel együtt a lelkemet is elrabolta.

-Elija! - kitörő öröm hangjával cseng fel a szürke mindennapokban az a szőke kislány, akiért egykor a lelkemet is oda adtam volna. Ha meg lett volna biztosan megtettem volna. Hát a jól megszokott unalommal az arcomon torpanok meg, majd félig felé fordulok, miközben bevárom és hagyom, hogy körbe ugráljon, akár egy tudatlan kisnyuszi az oroszlán barlangjában.
- Képzeld!-vigyorodik rám a kosztól barnuló hófehér arcocska.- Anya szerzett egy na.. - össze vont szemöldökkel emelem mutatóujjamat ajkaim elé, majd csókolom meg ujjpercemet és csendre intem. Zavarodott nagy kék szemekkel bámul az enyémekbe, de mégis hallgat és mégsem. Szemei épp oly beszédesek, mint ez a nyomorult lepratelep. Hangos és kúrva büdös...
- Nem akarom tudni. - válaszolom bunkón, majd kerülöm ki a vállán átcsúsztatva kezemet, majd mögötte megállva lökök rajta egyet, hogy haladjon szépen a dolgára. Bármit is szerzett, az nem az övé, és ha rájönnek az őrök... Pillantok fel a felettünk elhúzódó korlát mögött masírozó felfegyverkezett félnótásra, aki épp valami gazdagon megrakott szendvicset töm a képébe. Azért dolgoztatják a nyomornegyed lakosait, hogy elérjék az a luxust ebben az amúgy is mocsok világban, amiben még talán az összeomlás előtt élhettek. Minden gondolatomról árulkodó tekintetem hamar válaszpillantást lel egy fiatal férfi személyében. Jól megtermett izmos test. Hosszúkás áll és említésre méltó kisugárzás egy szexis tekintet mögött. Ez is egy ugyan olyan faszkalap lesz, amivel Abee már amúgy is többel rendelkezik, mint amivel kellene. Komolyan mintha az összes gennyláda ezen a településen gyűlt volna össze. Hát jól kivehető fintort eresztek felé, s meg se várva válaszát egyszerűen magam elé tekintek és lendítem lábamat előre, hogy haladjak tovább oda ahova tartottam eddig is. A kúrva nagy semmibe...
Széles váll csapódik az enyémnek. Először jobbról majd balról taszítanak el útjukból. Céltudatosan haladnak a hátam mögé. Hát próbálva magamat türtőztetni veszek egy mély levegőt és igyekszem nem tudomást venni arról, ami készül. Éles-, vékony sikoly hasít be füleimbe. Ez az a pont, ahol már nem tudom a hátam mögött hagyni olyan könnyen a dolgokat.
-Nem csináltam semmit! - szadakozik a kis szőkeség, de mind tudjuk, semmi esélye nincs. Ha csinált valamit, ha nem... A legjobb ami történhet vele, hogy elverik és addig rugdossák amíg el nem törik néhány bordája és el nem ájul. Annyi ilyet láttam vagy hallgattam végig, hogy egyre nehezebben viselem el a könyörgésüket.  
-Mi van nálad te kis szuka? - sziszegi az egyik, majd addig tapogatják amíg elő nem kerül az a bizonyos narancs, amivel engem is kínálni próbált.
-Ezt honnan szerezted? - ordítja le a másik, amire hangos gyerek sírás járja be a nyomornegyed ezen körzetét. A levegő megfagy és mindenki hallgat. Nem tesznek semmit, csak elbújnak, vagy épp fapofával figyelik, ahogy egy 8 éves kislányt kérnek számon azért, mert gyerek. Bennem pedig egyre inkább szalad fel a pumpa. Ökölbe szorított kezekkel, egymásnak csikorgatott fogakkal igyekszem urrá lenni azon a tűréshatáron, ami amúgy is a béka segge alatt van valahol.
Becsukom szememet és igyekszem kizárni azokat a zajokat, amik a leginkább felzaklatnak. Magam elé képzelem azt a helyet és jelenetet, ami leginkább megnyugtathat jelen pillanatban. Ahogy úgy töröm ketté a mögöttem állók lábait, ahogy gyerekként a kedvenc sós ropimat. De ez a legkevésbé sem segít. Mi több... Ront a dolgon. És egyszerűen nem megy. A testen szinte magától fordúl meg és tudatosítja még inkább az agyammal, hogy közbe kell lépnem. A jelenet szinte óráknak tűnik, ahogy rángatják azt a szerencsétlen lányt. Mintha csak egy rongybaba volna. A szemeim tikkelni kezdenek. Tudod mit jelent ez? Addig nem állok le, amíg el nem töröm valamelyik orrát.
Egymásnak préselt ajkakkalt lendülök feléjük, majd ragadom meg a hozzám legközelebb álló férfi vállát. Hátra rántva, terül el a sárban, s mint megállíthatatlan vadállat ragadom meg a másik grabancát és fordítom magam felé.
- Próbálkozz a saját súlycsoportoddal te idióta. - s végül az arcom helyett már csak az öklömet látja. Nincs is annál szebb látvány, mint mikor úgy kened szét valaki orrát az arcán, hogy nem tudod eldönteni a könnyei folynak jobban vagy az orrából a vér.
S persze gönyörködnék én még a földre rogyó fickón, aki épp az orra vére után kapkod, de a hátam mögött lévő 4 őrnek egészen más tervei vannak velem.
- Öregem nem az orrod esett le...- vetem neki oda, majd nevetem el magamat. Mire feltűnik, hogy társaságom akad... A léptek hangjára fordítom oldalra fejemet és pillantom meg a felém közeledő fekete öklöt. Neki csapva tenyeremet, lököm oldalra és kerülöm ki meglepett pillantásokat vetve a többi őrre.
- Csak óvatosan barátom.. Még a végén valaki megsérül.- figyelmeztetem, mintha volna ennek valami lényege, de nincs... Egyszerűen csak jó érinthetetlennek előadni magadat. Épp addig, amíg az oldaladba nem tolnak egy sokkolót, hogy épp olyan görcsösen ess össze, mint amilyen görcsösen ők próbáltak beverni nekem. Rendesen már kezdtem őket sajnálni. Egész a sokkolós húzásig... Aztán egy ütés a tarkón, majd arra ébredek, hogy képen küldenek egy vödör vízzel. Hunyorogva pillantok körbe, fájlalva minden egyes porcikámat. Fintorogva pillantom meg kínzóeszközeik szolid tárházát, majd az előttem álló férfi alakot, amit a háta mögül éles reflektor fény világít meg. Végül csak kikívánkozik belőlem egy hangos elégedett kacaj, mintha valóban én volnék az, aki nyert ebben a helyzetben. Pedig megint csak magam alatt vágtam a fát, s mint mindig, most is meg van a maga következménye.