23:30.

Nagyot szívtam a szivaromból, s kifújva a füstöt tekintetem előremeredt, én pedig elvesztem az emlékek viharában…

A mai este rendkívül fontos volt. Nemcsak nekem, hanem az egész Rousseau családnak. Az egész testvériségnek. De főleg nekem. Legfiatalabb gyermekként sokat kellett tepernem, küzdenem azért, hogy bátyáim nyomába érjek, hogy én is kiérdemeljem a helyemet az asztalnál. Ott, ahová vér szerint tartoztam. És most eljött ez a pillanat. Életem első küldetése. Merénylete, így is lehet mondani. A feljebbvalóktól nem kaptam meg az illető pontos személyazonosságát, csak annyit mondtak, hogy hova és mikor menjek – feltételeztem, hogy a házban más akkor nem tartózkodott, esetleg mindenkit meg kellett volna ölnöm. Nem különösebben érdekelt. Csak az foglalkoztatott, hogy minél tökéletesebben elvégezzem a mai munkát.
Az éj leple alatt érkeztem meg a bejárati ajtóhoz. Elrejtőztem a sötétben, hogy senki ne vegyen észre, miközben magabiztos mozdulatokkal feltörtem a zárat. Nem volt valami bonyolult, így a következő másodpercben már kattant is az, én pedig csendes léptekkel szaladtam fel a lépcsőn. Óvatos voltam, hiszen így tanítottak, és nem hagytam, hogy a házon uralkodó csend elaltassa éberségemet. Fülemet az ajtókra tapasztva hallgatóztam, emberi életjel után kutatva. De csak a síri csend fogadott mindenhol. Beljebb hatoltam hát a házban.
Az épület háromemeletes volt, s végül a legtetején találtam meg Őt. Egyedül volt, mélyen a gondolataiba merülve dolgozott az asztalnál ülve, amikor árnyként belopóztam a szobába. Nem vett észre, ám felemelte a fejét a gyertyaláng pislanására.  Ekkor pillantottam meg az arcát.
- Thomas, mit keresel itt?! – szólaltam meg döbbentem, előlépve az árnyak közül. Ő persze egyből ijedten felpattant a székből, az összes papírt a földre szórva, és már nyúlt is volna reflexszerűen a pisztolyáért, amikor felismert ő is.
- Jack…? – Nem értettem, mi folyik itt. Hogy került ide Thomas? Ugye nem ő volt az, akit meg kellett volna ölnöm? De hiszen a gyerekkori legjobb barátom volt! Igaz, az utóbbi években nem beszéltünk egymással, mert utaink külön váltak, de ettől függetlenül nem felejtettem el őt.
- Mi a fészkes fenét keresel itt, ember?! – kiáltottam fel dühösen, habár nem rá voltam mérges. Inkább saját magamra, és erre az egész elcseszett világra. Már értettem, hogy miért volt olyan fontos az első küldetés.
- Hiszen itt lakok, Jack, az isten szerelmére! Te mit keresel itt?! Az éjszaka kellős közepén, az árnyak között bujkálva… - Látszott az arcán, hogy már kezdett megnyugodni, amiért csak én voltam itt, de aztán leesett neki is. Hogy miért voltam itt. Hogy mit kellett volna tennem. Egyikünk sem szólt egy szót sem, csak néztük egymást, azon tanakodva, hogy most mi tévők legyünk. A tekintete Thomasnak csak úgy cikázott köztem és a fegyvere között, mint aki nem tudja eldönteni, ő támadjon-e először, vagy sem. Ujjaimat óvatosan a pisztolyom markolatára csúsztattam, felkészülve arra, hogy én lőjek először, ha netán erőszakhoz akarna folyamodni. Végül egy hatalmas sóhaj szakadt fel torkomból, miközben leengedtem a karomat. Képtelen voltam megtenni. Képtelen voltam megölni őt.
A cigaretta füstjében újra láttam magam előtt Thomas égő házának alakját, orromban éreztem a tömény füst szagát, és hallottam, ahogy a fa bútorok sercegve lángra kapnak.

23:45.

Felemeltem poharamat, és hagytam, hogy a whisky végigégesse a torkomat. Hogy elégesse az összes kínt, az összes fájdalmas emléket. Hogy porrá égessen mindent bennem.

- Hölgyem, felkérhetem egy táncra? – Odalépve hozzá meghajoltam, és kezemet előnyújtottam, arra várva, hogy elfogadja azt.
- Hát persze, Mr. Rousseau. A megtiszteltetés az enyém – nevetgélt, miközben apró kezét az enyémbe helyezte. Bőre selymessége minden egyes alkalommal meglepett, és melegséggel árasztotta el a szívemet. Óvatosan megfogtam a kezét, majd a tánctérre vezetettem őt. Felnéztem arcára, kezemet a csípőjére helyeztem, majd amint ő is elhelyezkedett, elkezdtünk mozogni a zene ütemére.
Tekintetemet mélyen az azúrkék szemeibe fúrtam, hagytam magam elveszni azokban az íriszekben, amelyek mindig magabiztosságot és céltudatosságot tükröztek. Felnéztem Crystalra, ez volt az első, ami megfogott benne. Mindig is úgy éreztem, hogy mi ketten tökéletesen kiegészítjük egymást, hiszen benne mindaz megvolt, ami belőlem hiányzott, s ugyanígy ami bennem megvolt, az belőle hiányzott. Egészen addig, amíg nem találkoztam vele, meg akartam változni. A családom tökéletes tagja akartam lenni, olyan, aki hidegvérrel megöl bárkit, ha azt mondják neki, végtelenül hűséges a családjához, soha nem gyenge, mindig erős, határozott, magabiztos. De Crystal mellett más volt. Úgy éreztem, nincs szükségem semmi másra, csak rá. Többé már nem vágyakoztam a családom elismerésére, arra, hogy megtaláljam a helyemet a világban. Mert a helyem vele volt, mellette. Észre se vettük, és már egymásba is szerettünk. Nem érdekelt többé a testvériség, nem is fogadtam el több munkát – az első kudarca után pedig egyébként sem sikerült elnyernem a többiek bizalmát. De nem bántam. Egy másodpercig sem. Csakis Crystalra volt szükségem, és neki is énrám – már az esküvönket terveztük.
- Köszönöm, hogy vagy nekem, Crystal – súgtam fülébe, majd közelebb húzva magamhoz, fejemet a nyakán pihentetve folytattuk a lassú keringőt. Mélyen magamba szívtam finom illatát, miközben hallgattam szívének dobogását. Olyan megnyugtató, és olyan meghitt volt ez a pillanat, hogy szinte már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Legnagyobb félelmem az lett, hogy elveszítem őt, mert tudtam, hogy nélküle képtelen lennék létezni. Hogy szétesnék, darabjaimra hullanék, és nem lenne meg többé az erőm ahhoz, hogy összefoltozzam magamat. Se az akarat. Nem akartam nélküle élni.
A teremben mindenki a párjával táncolt, italozott, beszélgetett vagy csak élvezte a zenét, és senki sem vette észre a terembe belépő árnyat. Senki nem érezte a belőle áradó vérszomjat, dühöt, vagy a veszélyt. Senki, még én sem, akinek pedig ez lett volna a feladata. Abban a pillanatban, hogy a tánc során megfordultunk Crystallal, megláttam Őt. De már késő volt. Elsütötte a pisztolyt, és a golyó, amit valójában nekem szánt, Crystal testén hatolt át. El akartam rántani az útból, meg is szorítottam a karjait, de nem voltam elég gyors. Véráztatott ruhájában esett tehetetlenül a karjaimba, miközben én nem tudtam mást tenni, csak nézni, ahogy az élet elhagyja azokat az azúrkék íriszeket. Pánik tört ki a teremben, az én tudatomig azonban nem jutottak el a sikolyok. Valami meghalt bennem akkor és ott.

Tudtam, hogy az én hibám volt. Thomas életét megkíméltem azon az estén, kockáztatva mindenemet, amim volt, mert képtelen voltam megölni a legjobb barátomat. Ehelyett eljátszottuk, hogy meghalt, levágtam az egyik ujját bizonyítékként, aztán közösen felgyújtottuk a házát. Az élete egykori barátomnak azonban ezzel megindult lefelé a lejtőn, s engem hibáztatott érte. Talán jogosan. Talán valóban mindent tönkreteszek, amihez érek, amihez közöm van. Így hát eljött, hogy megöljön, ehelyett azonban sokkal rosszabbat tett velem: Crystalt vette el tőlem.

23.59.

Nem éreztem már semmit. Nem gondoltam már semmire. Nem ettem. Nem ittam. Talán még aludni se aludtam. Csak lebegtem élet és halál között, egyedül, a sötét szobámban. Csak a whisky és a dohány volt egyedüli társaságom a sok keserű, fájdalmas emlék mellett. Már nem tudtam, hogy ki vagyok, mi vagyok. Többé már semmi sem számított.
Tekintetemet lassan az asztalon heverő gyógyszeres dobozra vezettem. Szinte még nem is tudatosult bennem, hogy mit teszek, de a kezeim már nyúltak is a doboz után. Tenyerembe öntöttem egy maroknyit az altatóból, majd a számba dobva őket felhajtottam a whiskym maradékát is. Gépies mozdulatokkal nyomtam el a csikket a hamutartóban, majd hátradőltem az ágyban, és elengedtem mindent. Az üvegpoharat. Magamat. Az életet.
A pohár tompa hangot hallatva esett le az ágyról, és gurult tova a szőnyegen. Lehunytam a szemeimet, és elmerültem a Crystallal való közös, boldog emlékeimben, majd nem létezett többé már semmi. Nem léteztem én sem.

0.00.

Hirtelen pattantak fel a szemeim, mint aki mély álomból ébredt. Pislognom kellett párat, hogy rendesen kirajzolódjon a környezetem. Azt hittem, hogy a túlvilágon leszek, a pokolban, vagy ha nagyon szerencsés vagyok, akkor Crystal oldalán. De a szobám ismerős körvonala fogadott. Minden ugyanolyan volt, mint mielőtt megpróbáltam véget vetni az életemnek, valami mégis más volt. Én voltam más. Minden porcikámban éreztem a változást, s valahogy most sokkal erősebbnek éreztem magamat, mint korábban. Valami meghalt bennem, ebben egészen biztos voltam, helyette azonban valami mást kaptam. Igazi Nightmare-ré váltam. Igazi Rousseau lettem.