Abban a pár másodpercben, míg a férfi válaszára vártam, úgy éreztem, mintha ezer kő súlya nehezedett volna vállaimra, ám ahogy meghallottam kedves, megnyugtató szavait, s megéreztem finom érintését az arcomon, mindez egyből eltűnt. A gyomromban lévő görcs feloldódott, s csak most jöttem rá, hogy valójában mennyire is voltak borzalmasok a rémálmaim, melyek az eszméletvesztésem óta kínoztak. A halálnál is jobban féltem attól, hogy soha többé nem láthatom Willt, hogy soha többé nem fog rám mosolyogni azzal a halvány mosolyával, melyet csakis nekem szán úgy, hogy más ne lássa. De mindennek már vége volt, hiszen ő itt volt velem, s én is itt voltam vele. Élve.
Ekkor mintha valami eltört volna bennem. A sokk, a halál közeli élmény, a félelem és a megkönnyebbülés – mindez egyszerre lett úrrá rajtam, én pedig nem bírtam gátat szabni könnyeimnek, melyek először lassan, majd egyre hevesebben és hevesebben kezdték bőrömet ostorozni. Will nyakába szerettem volna borulni, arcomat vállába fúrva, mélyen belélegezve illatát, mely valahogy mindig képes volt megnyugtatni, de legyűrtem ezt a késztetést, s helyette a lepedőt szorítottam össze teljes erőmből. Utáltam sírni. Utáltam gyengének érezni magam, és azt utáltam a legjobban, ha mások látnak ilyen állapotban – ennyire szétesve. Valamiért azonban nem féltem attól, hogy Will előtt megmutassam ezt az oldalamat, lehet naivitás és butaság volt tőlem, de úgy éreztem, nála biztonságban vannak az érzéseim, mert nem fog elárulni.
Először csak arcomat cirógatta, majd aztán szőke fürtjeimet eltűrve arcomból hajamat kezdte el simogatni, miközben megnyugtató szavakat súgott felém. Másodszor jöttem rá az utóbbi pár nap folyamán, hogy mennyire reménytelenül gyenge vagyok – főleg ha erről a férfiról volt szó. Nem volt nagy dolog, ha más tette volna ugyanezt valószínűleg semmilyen hatást nem váltott volna ki belőlem, ám ahogy Ő egy apró csókot nyomott homlokomra, a szívem kihagyott egy ütemet. Könnyeim azonban nemhogy nem álltak meg ettől, csak még szaporábban potyogtak. Annyira nem érdemeltem meg ezt a férfit, mégis voltam olyan önző, hogy a magaménak akarjam…
- Én… én annyira sajnálom, Will, úgy sajnálok mindent – fakadtam ki, bár hogy miért kértem bocsánatot, azt magam sem tudtam volna megmondani. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy meg kell mondanom neki ezt, hogy tudnia kell. Mást azonban nem feleltem, csak sírtam tovább addig, amíg úgy nem éreztem, hogy kiadtam magamból mindent. Soha nem gondoltam volna, de… nagyon jó érzés volt. Mintha minden teher, mi eddig vállaimat nyomta, többé már ne lett volna ott. Vettem egy mély lélegzetet, és egy halvány mosolyt erőltettem arcomra, mi habár őszinte volt, de sok erőm nem maradt.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél – csúsztattam kezemet óvatosan arcára, mélyen a szemeibe nézve, majd ahogy megláttam gondterhelt ráncait homlokán, ujjaimmal megpróbáltam kisimítani azokat. Nem szerettem, amikor ilyen aggodalmasan nézett, habár nem tagadom, hogy nem hízelgett hiúságomnak a tudat, hogy miattam aggódott ennyire.
Egy másodperccel talán tovább tartottam arcát kezemben, egy másodperccel talán tovább néztem szemeibe a kelleténél, de végül aztán elszakítottam tekintetemet, és elhúzódtam tőle. Nem lett volna helyes tőlem kihasználni a mostani helyzetet arra, hogy közelebb férkőzhessek hozzá, bármennyire is fájt távolságot felvennem. Nagyon fáradt voltam, még ahhoz is, hogy különböző álarcok mögé bújjak, vagy egyéb játszmákat játsszak le az emberekkel. Csak szerettem volna még aludni.
- El tudnád mesélni, hogy mi történt azután, hogy eszméletemet vesztettem? Bárki más megsérült? Az apám jól van? – kérdeztem tőle, miközben hátradőltem a párnámba, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne Willt bámuljam.

Hosszú másodperceknek tűnt az az idő, amíg vakító fényesség vett körbe. Nem tudtam kivenni semmit a környezetemből, s ugyanígy nem éreztem semmit. Tudtam, hogy ott vagyok, de nem éreztem testem súlyát, nem hallottam hangokat, még a szememet sem bántotta a világosság, mintha már teljesen hozzászoktam volna ehhez a teljes érzékmentes világhoz.
Aztán lassan eltűnt a világosság, a szemeim előtt pedig kibontakozott egy nagyon is jól ismert hely. Az O’Connor villában voltunk – még a legmélyebb álmomból felébresztve is felismertem volna ezeket a díszeket, a kárpitokat a falon, a csillárt, mely ezernyi gyémánt módjára világított, és persze az embereket. Éppen egy bál volt, mindenki külseje makulátlan volt, s habár a lelkükről ez nem volt éppen elmondható, de a ruhájuk drága és ránctalan volt, ugyanígy a frizurájuk és a nők sminkje is hibátlan volt. Ebbe a közösségbe pedig jómagam is teljesen beleillettem.
A hófehér ruhám tökéletesen simult formás alakomhoz, kiemelve csípömet és melleimet, de természetesen nem volt kihívó, inkább a visszafogott elegancia tükröződött belőle. Arany ékszereket vettem fel hozzá, hajzuhatagom tökéletes göndör fürtökben hullott alá, míg ajkamon piros rúzs húzódott. Szerényen és illedelmesen mosolyogtam, társalogtam az emberekkel, néha egy-egy burkolt megjegyzést közbe szúrva, hogy azért mindenki tudja, kivel van dolguk és hol a helyük, ám ezeket csak azok értették, akiknek szántam őket, így cseppet sem estem ki abból a szerepből, amit ma este megjátszanom kellett. Egészen addig, amíg meg nem jelent ő. Dr. William J. Holland. Az orvosi konzul, az a férfi, aki első pillantásra megszerezte minden figyelmemet és érdeklődésemet, ám bármennyire is próbáltam magamhoz csábítani, ő ellenállt. És ez csak még jobban fokozta a birtoklási vágyam. Akartam őt, magamnak, csakis magamnak.
Illedelmesen elnézést kértem a jelenlegi társaságomtól arra hivatkozva, hogy még vannak vendégek, akiket üdvözölnem kell, majd sarkon fordulva megindultam Will felé. Arca szokásosan komoly és érzelemmentes volt, szemei egy pillanatra siklottak csak rám, éreztem, ahogy tetőtől talpig végigmér, de aztán zavartan félrefordította tekintetét, és megpróbált úgy tenni, mint aki nem tudja, éppen felé tartok. Széles mosoly telepedett az ajkaimra, ahogy erre rájöttem, s ha akartam volna se tudtam volna letagadni, hogy mennyire elégedett voltam a reakciójával.
Már karnyújtásnyi távolságra voltam Willtől, amikor nyitni akartam a számat, hogy köszöntsem a férfit, megköszönjem a megjelenését, és megdicsérjem, milyen fessül néz ki, ám egy hang sem jött ki a torkomon. Döbbenten álltam meg, kezeimet automatikusan a mellkasomhoz emelve, így kitapintva valami nedveset, ami teljesen belepte az egész ruhámat. Tágra nyílt szemekkel pillantottam a vérrel borított kezeimre, nem értve, hogy mi történt. Értetlen és kétségbeesett pillantást vetettem Willre, ahogy tudatosult bennem, meglőttek, majd a következő pillanatban eszméletlenül csuklott össze a testem, ám a kemény padló helyett puha karokba érkeztem. Éreztem még egy ismerős illatot, ám azonosítani azt képtelen voltam, mielőtt teljesen elsötétült volna előttem az egész világ…
Ugyanez az illat volt az, amit először megéreztem, ahogy lassan magamhoz tértem. Óvatosan, tétován nyitottam fel szemhéjaimat, mintha magam sem volnék biztos abban, hogy ezt kell tennem, hogy ez a helyes. Erőtlennek éreztem minden végtagomat, ahogy azonban teltek a másodpercek, az ujjaim lassan mozogni kezdtek, ezzel is mutatva, hogy ébredezek.
Ismeretlen volt a fehér plafon, amit először megpillantottam, egyáltalán nem értettem, hogy hol vagyok, vagy mi történt velem, de hallottam a gépek csipogó hangját, éreztem a karomba szúrt tűket, és a mellkasomba hasító fájdalom is túl éles volt ahhoz, hogy megkérdőjelezzem, most is álmodok-e csupán, vagy ez már tényleg a valóság.
Olyan sok volt a megválaszolatlan kérdés, amikre rögtön választ szerettem volna kapni, azonban mindezt megelőzve egy teljesen más kérdés tolult ajkaimra, ahogy megéreztem valaki tekintetét magamon.
- Will? – kérdeztem óvatosan, a hangom erőtlenül csengett, hisz én magam is annak éreztem magam. A látásom sem volt még tökéletes, de valahogy éreztem, tudtam, hogy a férfi, aki itt tartózkodik még velem a kórteremben, az csakis ő lehet. Vagy csak ezt szerettem volna hinni. – Ugye te vagy az, Will? Ez már… nemcsak egy álom, igaz? – magyaráztam tovább, egy pillanatra lehunyva a szemeimet, ahogy eszembe jutott minden álmom, amiket addig láttam, amíg eszméletlen voltam. Ezerféle módon éltem át újra a Will-lel való első találkozásomat, azonban mindegyik másképp ért véget, egy dolgot leszámítva: hogy a végén én mindig meghaltam. Én… nem akartam, hogy ez is egy álom legyen csak.
Csak most tudatosult bennem, hogy valójában mennyire nem akartam még meghalni, hogy mennyire szerettem volna, ha ez már nem egy álom, ami mindenképp azzal ér véget, hogy én meghalok. Szerettem volna hinni abban, hogy ez a valóság, és én valamilyen csoda folytán túléltem, de féltem, rettegtem a választól. Mi van, ha kiderül, ez is csak az elmém szüleménye?
Öntudatlanul szorítottam össze a lepedőt, miközben szemeimet könnyek kezdték csípni. Nem tudom, miért sírtam, hiszen nem akartam, nem akartam gyengének tűnni, pláne nem Will előtt, de nem tudtam kontrollálni az érzelmeimet. Annyira, annyira félek! Nem… nem akarok egyedül maradni!